Utálom, ha hozzámérnek. Ugye ez nem normális? [lent]

Esetleg nem lehet hogy gyerekkorban valahogy máshogy bántak veled a szüleid? Mit érzel amikor plö megölel valaki olyan akit bírsz?

Én pl csak egyes idegenekkel vagyok igy hogy zavar/idegesit egyszerüen a közelléte.

"Utálom, ha hozzámérnek. Ugye ez nem normális?"

Normális. Az ember alapjáraton kontaktuskerülő lény, hasonlóan mondjuk a husky kutyához, és eltérően pl. a birkától.

"Nem szeretem ha megölelnek,ha hozzámérnek,ha puszit adnak ilyesmik"

Az emberek egy része ezeket utálja, más részük szereti. Nagyon nagyok az egyéni különbségek.

"valami tipp mit lehet ez ellen tenni?"

Kb. semmit. Egyéni hajlam kérdése. Az olyanokkal fogsz jól kijönni, akik ezzel ugyanígy vannak. Sok fiú van ezzel így, sőt, ez a férfiakra sokkal jellemzőbb.

Én is ugyanígy vagyok ezzel, pedig nem vagyok csúnya, sem idegbeteg, inkább céltudatos, felelősségteljes, csinosan öltözködöm, türelmes és főleg túlzottan segítőkész vagyok. Az első számú hibám, hogy mindig mindenkinek segíteni akarok és ezt már gyakran fel is hánytorgatták nekem a barátaim. Az eddigi és a jelenlegi munkahelyemen is megbecsültek/nek, szóval szociálisan feltehetőleg rendben vagyok. Engem gyerekként gyakran magamra hagytak. Anyu alkoholista és nem foglalkozott se velem, se az öcsémmel; aput pedig két hetente láttam a munkája miatt 1-2 napra. A nővérem állandóan kékre-zöldre (időnként véresre) vert engem (csak engem) - szóval nekem meglenne a hátterem. 4 évesen már hazataláltam az orvostól, 5 évesen betört egy biciklis balesetben a koponyám, 6 évesen (első osztályosan) már egyedül mentem-jöttem iskolába, ami a lakhelyünktől nagyjából 1-1,5 km-re volt. Általános iskolában még nem voltak barátaim, nem beszélgettem senkivel, később a felső tagozatban már kiközösített voltam, alig vártam a 8. végét. Az első barátaimat középiskolában szereztem, ugyanekkor az első két szerelmemet. Nem egyszerre ;D Iskola alatt egyszer és miután leérettségiztem egy évre kimentem Németországba pénzt keresni ill. "összekaparni" erre-arra. Jövőhéten szerdán leszek 21 éves és amit elértem eddig: Van egy saját lakásom Budapesten, egy hitelmentes autóm, egy német felsőfokú nyelvvizsgám, sok barátom akik tisztelnek és felnéznek rám, kapcsolatok külföldön és jelenleg egyetemista vagyok; valamint anélkül élek, hogy bárkire is rá lennék utalva. Ezt értem el, amíg a szüleim elváltak kb. 7 éve. Hárman vagyunk testvérek, de egyedül én költöztem el otthonról. A 26 éves nővérem még mindig anyám nyakán lakik, van egy vaskos rendőrségi aktája és amikor legutóbb dolgozott egy kocsma "bájos" csaposa volt.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nem azt számít, milyen vagy, hanem hogy mit tudsz felmutatni. Nem szeretem mások érintését - na és? Emiatt senkit se kell hibáztatni vagy diszkriminálni ;)

20/L

Hát, én ugyanígy vagyok. Csak annak az ölelését viselem el, akit nagyon-nagyon szeretek, szóval jelenleg csak a szerelmemét. Régen volt egy legjobb barátnőm, tőle nem zavart az ölelés, de mindenki mástól igen. Az anyám paranoid skizofrén, szóval nem nagyon fejezte ki a szeretetét szavakban sem. Elég elutasító volt velem mindig, ha azt akartam, hogy kimutassa a szeretetét, vagy én neki. Apám pedig "máshogy" ölelt (azaz szexuálisan molesztált 10 éves koromtól), na meg majomszeretetnek tartotta az ölelgetést. Pedig szerintem egy gyereknek nagy szüksége van a szeretet fizikai megtapasztalására is, de hát nálam finoman szólva jól elcseszték...

Mindegy, azért megvagyok. Bár, ha belegondolok, gyerekek ölelésétől nem félek. Talán azért, mert tőlük nem sejtek hátsó szándékot. Én próbálom e téren fejleszteni magam, hogy próbáljak együtt érezni azzal, aki átölel, hogy vajon mit érezhet, amiért át kell ölelnie. Tehát, hogy a jó szándékot keresem az ölelésben, és megpróbálok belesüppedni. Ha viszont valami olyan testi érintés van, amit nem szeretnék, akkor simán megmondom még mielőtt bekövetkezne. Tehát elhárítom, és megmondom, hogy nekem ez nehéz, és hogy ne vegye magára.

23/N