Lehet abból bármi, ha valaki nem "dolgozza" fel szerettének a halálát?

A halál jelenségének megértésére régen minden kulturában nagy hangsúlyt fektettek - jó okkal.

Az az ember, aki nem érti meg a halált, és nem tudja feldolgozni, sokféleképpen reagálhat egy-egy szerettének elvesztésére. Van az a szint, amikor traumaként éli meg, és egy életen át elkíséri, ha nem tudja feldolgozni. Mindenképpen ajánlatos megbeszélni az ilyet valakivel, olyannal, akiben az ember megbízik, és elfogadja a válaszait.

Minden kulturának megvoltak a maguk válaszai, a sámánoknak is, a kersztyéneknek is, azoknak is, akik nem tartják magukat hívőnek (bár ilyen ember nem létezik, mindenki hisz valamiben - esetleg nem tud róla tudatosan, hogy miben).

A keresztyének mai felfogása a halálról eltérő az őskeresztyénektől.

A mai felfogás szerint az ember egyszer él, és élete végén eldől, hogy mennybe, vagy pokolba jut.

Az eredeti, őskeresztyén tanok szerint az ember nem csak egyszer születik meg a földre, sőt, eredeetileg lélek ő, mely testbe születik, hogy tapasztaljon, és útjának végén visszatér a Teremtőhöz, és megbeszélik a tapasztaltakat. Megmutatja neki az Úr, hogy mit csinált, hogy szerinte (az Úr szerint) mit kellett volna az adott helyzetben. Aki jó emberként éli az életét, az nem kell hogy aggódjon. A bűnösség, mint olyan - ami a mai egyházak alapvetése - sem így nézett ki az őskeresztyén tanokban. Amikor az ember "vétkezik", akkor az életnek, a saját Krisztusának árt, amit a Teremtő Isten adott a segítségünkre a földi életben: és ez valóban rossz dolog - de a kevés szánt szándékkal, gonosz módon elkövetett "bűnös" tetten kívül (amikor az ember tudja hogy árt, és azért is teszi, gonoszágból), az ember hibás tettei el lesznek nézve, mert tudja az Isten, hogy nem akart ártani senki.

Az ember tehát lélek, és testben él, földi létezésében ez a kettő egység.

A halál eseménye tehát - az őskeresztyén felfogás szerint - a testünk elhagyása, és visszatérés Az Úr Istenhez, ahol megbeszéljük az életünket, és normál esetben lehetőséget kapunk, hogy újra születhessünk a földre (nem kötelező, ha minden rendben volt).

A régi magyar kultura része volt a halállal kapcsolatos ritus, miszerint ha jó ember haldoklott, akik szerettek és tiszteltek, akkor a család vele volt az utolsó napjaiban, és fehér ruhában voltak, a ragyogó, fénylő, makulátlan lélek színét idéző ruházatban, semmi sötét vagy fekete nem volt rajtuk. Az ágy a kultura szerint egyébként is úgy volt elhelyezve még életükben, hogy az ablak alatt volt az ágy, fejjel az ablak felé, mely ablakot kinyitottak az utolsó órákban, mert tudják, hogy szerettük azon fog távozni, amikor elhal.

Nem siratták, és nem gyötrődtek, hanem tudták, hogy az Ő utja végete ért, és - jó ember lévén - visszatér a szerető, gondoskodó Atyához, az Istenhez, aki tárt karokkal várja. Inkább cenermoniális volt ez, mint személyes, úgy vélték, hogy nincs okuk sírni, hiszen jó helyre megy.

Ez a felfogás nagyot változott az idők során.

A halál meg nem értése belső feszültséget okozhat. Az ilyen ember nem találja a helyét, depresszióssá válhat, kedvtelenné. Érdemes ilyenkor újra és újra átbeszélni, kibeszélni az egészet, minden részletével, és a sírás is természetes dolog, semmiképpen nem javaslott elfolytani. A sírás, és a megnyugvás utána áldás.

Az emberrel, aki nem tudja feldolgozni a halált, beszélgetni érdemes, és sok különböző - lehetőleg megnyugtató - szempontból megvizsgálni a halál kérdéskörét, és törődni vele, más-más közös tevékenységet csinálni, és el-elhagyni a témát.