Képtelen vagyok emberi kapcsolatokat kialakítani?

Igen, a te korodban éreztem hasonlót. Lehet, hogy nagyon komplikáltnak és kilátástalannak érzed a helyzeted, de nagy eséllyel csak a depressziód tükröződik vissza rád. Teljesen normális, ha a pszichológust is értelmetlennek érzed, hiszen nem az a dolga, hogy lekössön téged és igen, elég béna az egész szituáció, ahogy általánosan próbál megközelíteni, miközben valami/valaki különlegesre érzel szükséget.

Az egy viszonylag hosszú tanulási folyamat eredménye, hogy az ember megtanulja tolerálni, hogy sosem fog magához teljesen hasonló személyeket találni és mindenkinek van valami hülyesége, amit tolerálni kell. Nekem ebben speciel az segített, hogy elmerültem a festészetben és ahogy egyre jobban ment a megfigyelés, úgy egyre többször vettem észre az apró értékeket mindenben és mindenkiben.

25/F

Hasonló gondokkal küzdök, én jártam pszichológusoknál. Volt, aki elküldött, hogy semmi bajom, voltak, akik bogyók sorát próbálta végig (eredménytelenül). volt, aki azt mondta, h annyira nagy a baj, hogy menjek specialistához (aki mikor kiderült, hogy a tarifáját nem tudom kinyögni azt, mondta, semmi bajom), majd jártam 1,5 évig szintén egy fizetős szakemberhez.

Jelenleg is ugyanazon a szinten vagyok, mint akár 14 éves koromban voltam, csak míg akkor csak sejtettem/éreztem, hogy szar ez az egész - most már tudom is.

44 vagyok. Már nem keresek semmit, csak ki akarok lépni ebből az egészből.

Hát a leírásod alapján mi kb hasonlóak vagyunk. Annyi különbséggel, hogy én konkrétan annyira szorongó vagyok, ha a gondjaimról kell beszélni, hogy nem mertem még sem személyesen, sem telefonon segítséget kérni. Emailbe meg sikertelen volt a pszichológus keresésem....

Igazából nem nagyon tudok neked tanácsot adni, hogy tudsz ebből kilépni. Ha sikerül eljutnod szakemberhez, hátha neked segít...

Azt tudom csak leírni, hogy engem mi az ami átsegít a nehéz napokon. Lehet gáz, de engem kb azt tart életben, hogy van egy munkám, ahol fontosnak érzem magam és van néhány ember az életembe, aki nagyon nagyon szomorú lenne ha nem lennék. Plusz akinek szüksége van rám. (illetve a segítségemre, családom.) Van néhány hobbim illetve kedvenc tevékenységem, ami szintén leköt.

Persze mindezek mellett is néha annyira sötét napok vannak az életembe, amikor minden perc küzdelem. De próbálok azokra a dolgokra gondolni, amit szeretek és ami miatt még nem akarom itt hagyni ezt az egészet... a legtöbbször egy sor apró dolog, de segít valamennyire.

Szóval csak azt tudom ajánlani neked is, hogy találj valamit ami leköt és amit szeretsz.

Egyébként nekem van két barátom az egyik internetes, a másik személyes, de néha annyira nehezemre esik beszélgetni velük, hogy sokszor konkrétan erőltetnem kell magamat, hogy ne veszítsem el még őket is....

Menj el szakemberhez, lehet teljesen korrekt áron is találni pszichológusokat, pszichiátereket.

A gyógyszereket sem utasítanám vissza a helyedben, igaz, nincs rá garancia, hogy működni fognak, de próbálkozni érdemes, mert van, akinek az életét mentik meg.

Beszélgess másokkal, akár interneten keresztül, jelentkezz olyan Facebook csoportokba, amik megfelelnek az érdeklődési körödnek, és ott is egy idő után fogsz találni érdekes, intelligens személyeket, akikkel megtaláljátok majd a közös hangot - persze ehhez az kell, hogy ne maradj teljesen csendben, és időnként szólj hozzá dolgokhoz. Én is hasonló voltam pár éve, olyasmi, mint te, és ez rengeteget segített. Nagyon sok elképesztően értelmes és értékes emberrel való ismeretségemet köszönhetem a Facebooknak, néhányukkal találkoztunk is azóta, és nálam is egy létező jelenség az, hogy ráunok a beszélgetőpartnereimre, de sokukra nem untam rá, sőt! :)

És tudom, közhelyes, sokan mondják, etc., viszont érdemes lehet elkezdeni eseményekre járni, amelyek szintén kapcsolódnak az érdeklődési köreidhez, például én pszichológiai, illetve politikai előadásokra járok általában, és oké, nem jellemző, hogy ismerkednék bárkivel ezeken a rendezvényeken, itt inkább az a fontos, hogy ráveszem magam, hogy kitegyem a lábam otthonról, és ezáltal kilépjek a komfortzónámból - ami szerény véleményem szerint igencsak fontos és jó, mert ezzel is picikét teszel azért, hogy ne izolálódj annyira.

Én pl. túrázni is imádok, emellett az utóbbi 1 évben elkezdtem sportolni (konditerembe járok), holott világéletemben rühelltem sportolni, de annyira, hogy olyat te még nem láttál, és rohadjak meg, rendesen élvezem, és jobb az általános közérzetem, mióta csinálom.

Nekem ezek beváltak. Oké, nem tagadom, én azzal "indítottam" a változást, hogy nekiálltam gyógyszereket szedni, mivel annyira elfajult a depresszióm, hogy már alig bírtam működni a hétköznapokban, és miután ezektől csöppet jobban lettem, belekezdtem a fentebb írt tevékenységekbe is. Meg hát, már a gyógyszerszedés előtt elkezdtem fokozatosan leépíteni az évek hosszú során felhúzott falakat. Ebben a netes ismerkedés is rengeteget segített, de főként az hozta meg az áttörést, hogy volt az életemben egy igazán aranyos, empatikus és értelmes leányzó, aki, mióta csak ismertük egymást, éveken át igyekezett megérteni engem, és hiába próbáltam ellökni magamtól, velem maradt, és akkor sem hagyott magamra, mikor a leginkább megérdemeltem volna. Mindvégig tekintettel volt rám, az állapotomra, és borzasztóan figyelt rám, törődött velem. Én pedig, bár sokáig tartott, de vele szemben elkezdtem lerombolni a falakat, aztán lassacskán másokkal szemben is. Szóval ja, tele van a világ ilyen gondoskodó humanoidokkal, csak észre kell őket venni és nyitni feléjük. Ezt a lányt sem valami fúdekomoly helyen ismertem meg, hanem annak köszönhetően kerültem vele kapcsolatba, hogy az osztálytársam lett az iskolában.

Remélem, legalább minimális mértékben segített ez az agymenés.

Sok sikert és kitartást kívánok a továbbiakban. Habár nem ismerjük egymást, viszont én őszintén drukkolok neked, hogy jobban legyél! :)

17/L