Nagyon félek attól, hogy esetleg borderlineos vagyok, mit csináljak?

Tudom, nem szabad önmagunkat diagnosztizálni, nem is lehet, de nekem mégis folyton ezen kattog az agyam. Szinte szeretném megmagyarazni magamnak hogy azért vagyok ilyen idióta mert beteg vagyok, nem az én hibám. Meg ilyenek.

Az a baj, hogy leginkább a barátaimra vetítek ki mindent. Mondom, a családomat megkímélem mindentől, habár azt látják rajtam hogy depressziós vagyok.

Hat igazából, azzal csinálom ezt, akit túlságosan kedvelek és félek hogy elveszítem. Ez inkább azokra igaz, akik iránt nem csak barátságot érzek. Általában elvileg alaptalanok ezek a gondolatok, csak abból következtetek ahogy ír és amennyit. Egyszerűen azt érzem hogy púp vagyok a hátán, hiába bizonygatja az illető hogy ez nem így van, és eloben nem is szoktam ilyenekre gondolni. Mostanság jött elő ez a "tuti nem kedvel" dolog, kb egy éve. Meg végtelenül féltékeny tudok lenni, sokszor indokolatlanul is, egy férfiban meg se tudnék bízni. Az ilyen "játszmazasok" régen gyakoribbak voltak, 1-2 évvel ezelőtt nagyon csúnya dolgokat műveltem csak azért hogy elerjem amit akartam. Mai napig szégyellem magam és nem értem hogy tehettem olyanokat... Amikor van valami célom, tényleg mindent bevetek azért hogy megszerezzem amit akarok. De mostanság nincs semmi amiért küzdhetnék. Nem tudom mihez fogok kezdeni az életemmel, egyszerűen semmi sem érdekel, nem tudom elkepzelni hogy bármit is dolgozni fogok, ráadásul ugyanazt egész életemben.

Tudom hogy a legegyszerubb lenne segítséget kérni, de egyszerűen nem tudok. Vannak dolgok amikben nem megy, és ez sajnos pont ilyen. Sokszor úgy érzem mintha nem is az én gondolataim lennének, pedig tudom hogy azok. De hiába mondok neki mást, ő makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy nincs szükség orvosra, úgysem tudna mihez kezdeni velem, xy úgysem szeret, akármit is mond tuti hogy hazudik. Meg ilyenek. Tudom hogy az én gondolataim, de valahogy... Mégsem. Nem tudom igazából. De nagyon fel tudom magam baszni ezeken. Konkrétan saját magamat idegesítem, ami röhejes. És van amikor ez ördögi körré válik, mert szarul leszek, mindenkinek írogatok hogy foglaljanak le, aztán meg szarul érzem magam amiért szarul érzem magam és őket baszogatom feleslegesen. És így fokozódik az egész. Tiszta idióta vagyok, komolyan mondom.

Tudom hogy a barátaimnak sem könnyű, épp ezért próbálom mostanság visszafogni magam, hogy legalább ők ne szenvedjenek miattam. Már konkrétan senkivel se beszélgetek, ezért itt élem az életem...

Szüleim az utolsó emberek a világon, akikkel ilyenekről beszélnék. Nem azért mert nem szeretem őket, egyszerűen nem menne. Inkább én keresek magamnak dokit úgy, hogy ne tudjanak róla, mint hogy bármiről is tudomást szerezzenek. Nem bírom ha belemasznak a magáneletembe, soha semmit nem mondok el nekik, az esetek nagy részében azt se tudják kivel talkozom épp,mindig bekamuzok valamit.

Tudom hogy nekem kéne tennem a dologért, csak mostanság annyi negatívat hallottam a pszichológusokrol és pszichiáterekrol, hogy teljesen elment a kedvem tőlük... Eddig azt hittem van remény és tudnak segíteni, de kezdem belatni hogy ez nem így van.

Örülök ha hülyeségnek tartod...

És nem félek "tőle", szimplán undorodom.