Hova érdemes mennem ezzel a problémával?

Sziasztok!

17 éves fiú vagy. Hat hónappal ezelőtt átestem egy igen nagy traumán, amit a mai napig nem tudtam elfogadni, vagy túllépni rajta. Másfél év után szakított velem a barátnőm, akit én akkor nagyon szerettem, és még most is. Én imádtam, de tényleg, büszke voltam magamra, hogy ennyire gondját tudtam viselni, szeretni, kedvében járni, szóval több volt mint egy átlagos sulis kapcsolat. Itt jön az egyik gondom. A lány az osztálytársam, még legalább egy évig, így minden nap látom, és kommunikálnom is kell vele.

Az első egy hónapban nagyon össze voltam törve, minden nap sírva mentem haza, nem bírtam emberek szemébe nézni, élni sem volt kedvem. Nyáron jobb volt, mivel nem találkoztunk, de aztán kezdődött az iskola ősszel, én pedig nem tudok mit kezdeni ezzel. A szakítás óta minden napomat úgy élem meg, mintha egy újabb részem meghalt volna. Nem tudok boldog lenni, a családom is megjegyezte, hogy rég láttak mosolyogni, vicceskedni, stb. Minden nap minden percében ez a téma jár az eszemben, és nem tudok mit tenni ezzel. Nem tudok órán figyelni, elaludni éjjel 3 körül tudok, mert egyszerűen ez megy a fejemben és annyira éber vagyok, hogy képtelenség. Amint reggel felkelek, ez az első gondolatom, minden nap minden perce egy kínszenvedés számomra. A szakítás előtt nagyon vidám ember voltam, vicceket mondtam, nem könnyen vették el a kedvemet, de attól a naptól kezdve ez megváltozott. Egyik percről a másikra, ahogy kimondta.

Mindannyian ismerjük a szakítás után a "maradjunk barátok" szöveget, és azt is, hogy ennek mennyi valóságalapja van. Na, hát ezt én is megkaptam, aztán vártam a sült galambot, de ez a barátság, de még csak a haveri viszony sem teljesült.

Szerintem hívhatom ezt depressziónak, mert naponta érzem a szorító érzést a mellkasomban, a gondolattól való megszabadulás képességének teljes hiányát. Tudjátok milyen érzés a nap minden percét végigszorongani ugyan azon a dolgon? fél éven keresztül? Nem szeretném ha senki átélne ilyet, mint én az elmúlt időszakban.

Szóval a kérdés az, hogy ezzel a problémámmal hova forduljak? Szüleimmel nem tudok erről beszélni, mert az egyetlen reakció amit kapok erre, mindig a "felejtsd el, lépj tovább, legyél férfi" stb. Igen, ezt felfogtam, tudomásul vettem, de nem tudom ezt csak így megtenni, képtelen vagyok rá. Nem sajnáltatni jöttem magam,írhattam volna úgy is, hogy "szarul vagyok, hova menjek", de hátha így kicsit személyesebb.

Szóval így nem lehet élni, szenvedés minden nap, ami úgy gondolom, hogy semmiképp sincs rendben egy 17 éves fiúnál. A lány találkozgat és chatel egy fiúval (persze ez eljutott elég hamar hozzám is), szóval rátesz még egy nagy adag lapáttal.

Ti hova fordulnátok ezzel? Nem akarom így átszenvedni a teljes középiskolás éveimet.

Előre is köszönöm a válaszokat