Lehet még könnyű az élet, vagy már mindig maximum "ok nélkül" lehet jó kedvem?

A felnőtt élet hetek alatt, kíméletlenül ért utol engem, a mély vízbe kerültem. Tény, megadatottak olyan dolgok, amelyeket sokak csak 30 évesen érnek el, ezekért hálás is vagyok. Bár emellett úgy is kell élnem, mint egy 30 éves, a "bohó, gondtalan ifjúságnak" vége lett huszonéves korom első felében.

Súlyos betegségben leépülő ember szenvedéseit láttam végig és pl. a családból, baráti körből semmi segítségem nem volt. Egyébként az igazi család voltaképpen 2 fő. Azóta munka, önálló háztartás, minden "felnőtt döntés" önálló meghozatala, orvoshoz járás, még tanulás, kevés energia, sok sírás, sokszor rossz kedv, sok egyedüllét jellemzi az életemet. Amúgy elég sok haláleset történt a KÖZVETLEN környezetemben mostanában.

Az elmúlt hónapokban szerintem a depresszió határán jártam, nem bírtam elviselni a tömeget, nem bírtam bemenni a belvárosba, semmi életem nem volt jóformán és nem is lett volna erőm rá. Most lekopogom, ez javult. (Amúgy introvertált és tömeget utáló vagyok, nade nálam is van egy átlagos szint, ezt nyáron sajnos túlléptem).

Megtört vagyok.

Nem tudom elképzelni, milyen az, ha a családban nem szenved és hal meg valaki rákban párévente - de lényegében azt se, hogy milyen, ha van család, legalább PL. 4 fő, akik békésen összeülnek.

Nem tudom elképzelni, milyen az, ha nem romlik el otthon semmi, ha nem orvosra/vizsgákra/szerelőkre megy el az ÖSSZES szabadsága az embernek, ha valami nem sokkal bonyolultabb, mint hinnéd, ha az ügyintézések nem 5-6 körből állnak...

Nem tudom elképzelni, milyen az, ha az ember közvetlen környezetében legalább pár hónapig nem hal meg senki...

Azt pedig végképp nem, milyen egy boldog párkapcsolat, ahol nem tagadja meg magát egyik fél sem, esküvőre készülnek, az esküvő után nem lesz rákos és nem hal meg senki (megtörtént a környezetemben), gyereket szülnek és a gyerekkel nem kerül munkásszállóra az egyik szülő (megtörtént eset a környezetemben, rokon).

.

Fiatal felnőtt nő