Az iskolától teljesen kikészülök nem bírom már mit tehetnék?

Pár nap múlva iskola de én már a gondolatától is szabályosan rosszul vagyok.

Tanulni nagyon nagyob szeretek, szerintem az egyik legjobb dolog a világon tudni és gyarapítani a tudásunkat. Már kis óvodásként is mindig többet akartam tudni. Minden érdekelt, és az óvoda szörnyen unalmas volt számomra. Gyűlöltem is rendesen. Mondjuk ez a gyűlölet lehet, hogy inkább azoknak az óóvónőknek titulált náciknak szólt akik folyamatosan a próbálták mmegkeseríteni az életemet azzal, hogy a belémtömtek

mindent érkezésekkor, hiába mondtam szépen hogy nem szeretem, vagy már elég volt, hiába sírtam, mindig meg kellett ennem mindent. Volt hogy a kanál megvágta a számat olyan erősen nyomta bele az egyik. Nem engedtek olvasni, rajzolni, illetve alvásidőben nem engedtek ki mosdóba sem mondván úgysem kell mert csak feltűnési viszketegségem van. Mindezt azért mert zavarta őket, hogy kicsit előrébb voltam szellemileg mint általában a velem egykorú gyerekek. Szóval mikor ennek a rémálommá vége lett és iskolába kerültem én voltam a legboldogabb a világon. Ott már mindenki kedves volt, nagyon sok érdekes dolgot tanultunk, olvashattam, rajzolhattam. És ott már nem unatkoztam. Aztán első osztályban kiderült hogy elég okos vagyok. Kitűnő lettem, matematika versenyeket nyertem. És mindenki dicsért hogy milyen ügyes vagyok. Ez eleinte egyáltalán nem érdekelt, csak azért tanultam mert érdekeltek a dolgok, minden lenyűgözőnek találtam.

Aztán úgy hatodikos korom körül éreztem először azt, hogy habár nem érdekelt az adott tananyag azt hiszem hon és népismeret volt a tantárgy, muszáj megtanulnom és muszáj ötöst kapnom. Érdekes dolog ez, mert ha jól csinálsz valamit, és erre a környezetedben lévők rájönnek, eleinte csak dicséreteket kapsz, aztán egy idő után jönnek az elvárások. Így voltam én is. Eleinte kaptam egy simogatást, egy puszit, egy gratulációt a jó jegyekért aztán már én voltam az aki sosem kaphat négyest, sosem hiányozhat, nem hagyhat ki versenyt, nem hibázhat. Noha senki nem mondta ezeket nekem soha, de mindig éreztem. Például egy ilyen eset volt hogy egy helyesírási versenyre készültünk a tanárommal, a helyi fordulón jól szerepeltem bár volt egy pár hibám. Erre a tanárom kikért egy óráról, felvitt a könyvtárba és konkrétan meghamisíttatta velem azt a feladatlapot. Nem volt elég a 80% neki 100% kellett és hiába mondtam hogy szerintem ez így nem helyes ő csak annyit mondott, hogy nem beszélünk róla és senki nem tudja meg.

11 iskolás évem alatt mindig kitűnő voltam, de igazából nem is azért mert én így akartam, hanem mert már kényszernek érzem. Mert ha például egy közepes tanuló kap négyest, az nem kelt különösebb feltűnést, de ha én akkor rögtön jönnek a kárörvendő reakciók osztálytársaktól, amik nagyon rosszul esnek és akkor tanároktól meg a csodálkozás hogy most miért nem nyújtottam 100%ot. Pedig nincs ebben semmi különös. Én is ember vagyok, messze vagyok a tökéletestől, én is hibázhatok. A magyar és matek tanáraim a legszörnyűbbek. Mindig keresztbe akarnak nekem tenni. Állandóan minden dolgozatban keresik a hibákat és ha nem találnak akkor kreálnak bele ők. Csak azért hogy az osztály előtt is kijelenthessék hangosan hogy mit és hol rontottam el. Sőt, a magyar tanárom ő szándékosan aláz meg mindig. Ezek miatt olyan maximalizmus, és megfelelési kényszer alakult ki bennem, hogy ha valami aprócska hibát is ejtek hetekig rágom magam rajta. És nem csak iskolai hibáról beszélek, hanem pl elejtek valamit. Akkor is azon kattog utána az agyam hogy mi lett volna ha jobbra fordulok bal helyett...stb. szünetekben még nem is annyira rossz a helyzet, itthon még elvagyok valahogy de iskolaidőbeb nem tudok aludni, enni, állandóan hányingerem van, evési zavaraim vannak, remeg a kezem, hullik a hajam. Ráadásul lassan már kb 40 kg leszek. Borzasztó ez az egész. És nem tudom mit tehetnék. Próbáltam jógát, meditációt, mindent amit a neten lehet találni de nem segít semmi. :( Volt már valaki hasonló cipőben? Valami tanács? :( 18/L