Szerintetek mi a jobb: mentális betegséggel diagnosztizálva élni, vagy úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj, és csendben szenvedni, viszont nem felcímkézve lenni?

Mivel nem javul az állapotom igazából, és munkába se vagyok képes járni, az emberekkel pedig fáj szó szerint érintkezni, így nyilván célszerű lenne segítséget kérnem szakembertől. Jártam nemrég egy évet pszichológushoz, de csak az autogén tréninget csináltuk, ami bár hatott, de kevésnek bizonyult. Félek másik szakemberhez menni, mert nem egy kókler dolgozik a szakmában, nem egy ismerősöm lett a kezelés után sokkalta rosszabbul, hogy a rossz diagnózisokról már ne is beszéljek. Szóval őrült nagy dilemmában vagyok, mert akármelyik opciót is nézem, jobb nem lesz semmiképp. Egy volt tanárnőm, aki segítőként is dolgozik, azt mondta, hogy ő a helyemben messzire elkerülne minden olyan helyet, ahol diagnosztizálnak. A segítség őrülten kellene, de tényleg beszédes, hogy a legtöbb pszichiáteri segítséget igénybe vevő ismerősöm csak rosszakat mond (tanult, művelt emberekről van szó, nem egy közülük maga is tanult pszichológiát, szóval lehet adni a szavukra). Na meg az sem segít, hogy pár éve nekem is kifognom két őrültet: az egyik egy perverz volt, a másik meg egy érzéketlen, okoskodó farok.