Egy pszichológusnak mindig "tartania kell magát"?

Olyan szituációra gondolok, ahol buzdít rá, hogy fejezzem ki azokat az érzelmeimet, amiket rá vetítek ki. Magam is tudom, hogy ezek csak a fejemben léteznek és ő csak egy szakember, aki segít ezeket feloldani. Mégis olyan hülyén érzem magam, hogy úgy próbáljak megfeledkezni magamról, miközben ő tartja ezt a fehér köpenyes, merev stílusát. Néha gondolatban már elérzékenyülök, de mégsem tudom vele megosztani igazán, mert ő a szerepében marad. Valahogy nem érzem fairnek. Jól esne ha megölelne vagy ilyesmi.. Vagy ennek így is működnie kéne?

Ha egy kicsit zagyva lett pl. ha ő megkér, hogy mondjam azt, amit anyámnak mondanék, még jobban zavar, hogy egy távolságot tartó, magázandó, merev emberhez kell beszélnem.