Egy pszichológusnak mindig "tartania kell magát"?

Én ezt megértem, de nem tudom hogy tudnám elengedni magam ebben a szituációban, ha őt ilyen ridegnek találom.

Arra tényleg tökéletes, hogy más helyzeteket vesézzünk együtt, de ha erre buzdít, hogy kettőnk kapcsolatába éljem bele magam, akkor nekem ez képtelenségnek tűnik ezek miatt. Sőt, valahogy átverve is érzem magam, hogy mondjam ki a projekcióimat, aztán ezekre olyan tárgyilagosan reagál, mintegy szembesítve a valósággal. Épp ezért szívem szerint teljesen elkerülném ezt a témakört, elvégre én is tudom mi a valóság (mit várhatok tőle), de ha ezeket el kell mondanom, akkor úgy érzem el fogom veszíteni a kontrollt, csak azért, hogy utána kioktassanak, hogy ez csak a fejemben létezik.

Gondolom te sem láttál még terápiát belülről.

Nyilván az ember nem barátot, komát keres a személyében, eleve ha betartják a terápia legalapvetőbb kereteit (csak a megadott időben, helyszínen érintkeznek pénzért cserébe) azért kizárja, hogy olyan túlzott szereptévesztésben éljen a páciens. Az én kérdésem arra vonatkozik, ahol kb helyzetgyakorlatot vár el és ő úgy nem mozdul ki a hivatalos szerepéből. Nekem ez így lehetetlen feladatnak tűnik.

És sosem volt olyan pont ahol jobban hiányoltál valami emberi (közvetlenebb) gesztust?

Mert egyébként én sem gondolom, hogy öleléssel kéne fogadnia és puszival búcsúznia, tényleg csak ennyi, hogy kritikusabb helyzetekben valahogy ő is jobban beletehetné magát a szituációba.