Sikerből vagy kudarcból van több a pszichoterápia során?

Nem tudom, hogy ez mennyire mérhető, mert nagyon soktényezős dolog... egyáltalán mi számít sikernek? Mármint hosszú távon... mert lehet, hogy ami az adott időintervallumban kudarc, az később sikerré válik.

Például ha valaki jár egy évet, és még messze nincs készen, de azért valamennyit már fejlődött, az siker, vagy kudarc?

Ha valaki elkezd terápiára járni, de elakad, aztán később (akár egy kis szünet után) más terapeutával folytatja a megkezdett munkát, az siker, vagy kudarc?

Nekem volt életem során olyan rövidterápiám, amit az akkori terapeutám bizonyára sikerként könyvelt el, de szívem szerint visszamennék hozzá utólag és elmondanám, hogy a hatás nagyon-nagyon átmeneti volt. Ugyanakkor sikeresnek mondható abból a szempontból, hogy később, amikor visszatértek a problémáim, már megvolt az a tapasztalat, hogy kérhetek és kapok segítséget. Így jutottam el egy igazán jó szakemberhez, akivel végigcsináltam egy hosszúterápiát (3 év). Ezt mindenképpen sikeresnek tudom minősíteni.

Ráadásul a terápia sikeres legalább 50%-ban a kliensen múlik. Ha nincs meg benne az elköteleződés, a belátás képessége, a változásra való hajlandóság, akkor a terapeuta nem tud mit tenni. Akkor az nyilván kudarc - de nem a terapeutáé. És még az is lehet, hogy hosszú távon mégiscsak elindít olyan folyamatokat, amiből évekkel később siker lesz.

Szerintem ez mérhetetlen. Olyan statisztika szerintem nincs, ami azt mutatja, hogy egy emberöltő során hogyan hatott az egyének életére egy-egy terápia. (Mert azért általában nem az első próbálkozás sikeres. Terápiázó ismerőseim a második-harmadik terápiájuk során értek csak el érdemi eredményeket, a többi inkább csak amolyan alapozásra volt jó...)

Maximum azt lehet mérni, hogy egy-egy pszichológus milyen hatékonysággal dolgozik, hány kliense viszi végig a terápiát a lezárásig és hányan szállnak ki idő előtt. De még ez sem mérvadó, hiszen egy három hónapos rövidterápia hatása közel sem mérhető össze egy mélylélektani hosszúterápia hatásával. Plusz attól, hogy egy terapeuta bizonyos emberekkel kevésbé tud együttműködni, az még nem feltétlenül az ő hibája, hiszen itt nagyon fontos az összeillés, a személyiségek harmóniája. Pl. akihez én jártam, számomra tökéletesen megfelelő volt, de tudok olyat, akinek meg nem. Attól ő még jó terapeuta, csak nem mindenkinek felel meg!

"Ha idő előtt kiszállnak az is egy vélemény a munkáról nem?"

Nem. Ez abszolút azon múlik, hogy a kliens mennyire képes és hajlandó szembenézni önmagával. Az ember úgy működik, hogy ha az énképe számára befogadhatatlan dolgokkal szembesül, akkor elkezd hárítani. Egy jó terapeuta óvatosan és fokozatosan adagolja a szembesítéseket és segíti a befogadást is, de vannak olyan személyiségtípusok, akik egyáltalán nem rendelkeznek a belátás képességével. Pl. ha egy nárcisztikus személyiségzavaros terápiára megy, akkor azt csakis azért teszi, hogy önigazolást nyerjen és egészen addig jár, amíg úgy érzi, hogy ezt megkapja. Viszont szükségszerűen eljön az a pont a terápiában, amikor a kliensnek szembesülnie kell azzal, hogy a világ nem fog a kedvéért megváltozni: ha változásokat szeretne, akkor neki magának kell változtatni. Ez az a pont, ahol a legtöbben feladják.

A terápiát nem úgy kell felfogni, mint gyógyítást, hanem inkább mint tanítást. Ha valaki elmegy egy tanfolyamra, akkor sem más tanulja meg helyette a tananyagot. Nyilván függ a tanáron is, hogy mennyire jól tanít, mennyire tud motiválni, de ha a tanítvány nem akar tanulni, akkor semmit nem tud tenni.

Több tényezős kérdés

- mi a megoldandó probléma

- mennyire együttműködő a kliens

- kiképzett terapeuta-e a pszichológus

- mennyire jó szakember a pszichológus

- mennyire hatékony a módszer, amellyel kezel

Csak ennyin múlik, hogy siker, vagy kudarc.