Hosszú ideje tartó szorongás, depresszió? Ki van hasonló cipőben? Lehet, hosszúra sikeredik.

Az a helyzet, hogy ez az elég trágya állapot most már pár hónap híján 4 éve tart. Nyilván nem tisztán emlékszem vissza a kezdetekre, de mikor 2013 őszén elkezdődött, írtam ki egy kérdést, hasznos válaszokat remélve. Nos, nem igazán kaptam. Minden az időre maradt. Kezdődött ez az egész, amennyire emlékszem, hirtelen (egyik napról a másikra történő) irracionális szorongással, mint egy borzasztó rossz előérzet, fizikailag szűnni nem akaró remegéssel, abszolút étvágytalansággal (volt, hogy egy falattól már öklendeztem), éjjel alvás helyett csak remegtem és a gyomrom is összeszorult, nem sírtam. Nem tudtam. Olyan félelmet éreztem, amilyet soha azelőtt. Semmilyen megelőző csapás nem ért. Az osztályom nem mindig tett boldoggá, tény, de az enyhe önbizalomhiányon kívül más nem köthető hozzá. Családomban minden rendben volt (akkor még, kb 1 év múlva elváltak a szüleim, de akkor már javában szarul voltam), a bátyám egyetemre ment, maximum ez az egyetlen változás, amit felhoznék. A rosszullétem már nem emlékszem meddig tartott, elég homályos és az az év kb ki is esett nekem, csak a rossz érzésre emlékszem vissza. Úgy éreztem egyfajta pokolba kerültem. Nem is tudtam mi történik velem, csak kétségbeesetten segítséget vártam mindenkitől, köztük az anyukámtól, aki nem éppen empatikusan állt a dologhoz, amitől méginkább rosszul lettem és elkezdtem félni tőle. Nem mintha ebben az állapotomban lett volna bármi más, amitől akkor nem féltem. Úgy kell ezt elképzelni, hogy magától a szorongástól szorongtam. Máig nem tudom mi lehet a gyökere. Annyit tudok, hogy senki nem vett komolyan és olyan kétségbeesettnek és magányosnak éreztem magam, hogy nem telt bele pár hónap, már sóvárogtam a halálért, vagy épp az azonnali gyógyulásért. De mivel hiszek Istenben, nem vitt rá a lélek, hitetlenül szinte biztosan megtettem volna. Ami ráadásként jött, hogy a pszichológus (akihez egy ismerősöm által sikerült eljutnom és ingyenesen meghallgatott számtalanszor, amiért hálás is voltam) nem értett meg. Innentől gőzöm nem volt mit tegyek. Ott fetrengtem a nyálamban és iszonyatosan szenvedtem. Így ment ez hónapról hónapra, évről évre, kisebb-nagyobb nyugalmasabb periódusokkal. És ez még semmi. A dolog szinte továbbmutálódott: egyik nyáron (kb 2 éve), a buszon csak úgy bármi ok nélkül, eszembe jutott, hogy mi van, ha most nem kapok rendesen levegőt? És igen, légszomjam lett (első pánikszerű fizikális tünet itt kezdődött), úgy éreztem a levegő „nem használ”. Aztán valahogy Istennek hála el tudtam terelni a figyelmemet, már kicsit megedződtem. kb talán 1-2 hétig nem jött elő. Ekkor nyaraltam a nagymamáméknál, anya küldött oda, hogy amíg apával zajlanak a veszekedések, megkíméljen. Persze nem tudhatta, hogy az otthonom elhagyása csak ront a helyzeten, de nem volt apelláta és a nagymamámnak sem mondhattam, hogy nem megyek. Szóval két hét után újra rám jött a légszomj (a mamáméknál), de az hetekig tartott és úgy szenvedtem, hogy úgy éreztem, nem bírom. Szó szerint kell venni, hogy a nap minden egyes percében több hétig légszomjam volt. És még ekkor sem vett komolyan anya. Se senki gyakorlatilag. Leírhatatlanul rossz volt. Aztán több ilyen légszomjas időszakom volt, egy kis pánikrommal meghintve, ami a papáméknál is rámjött ugyanazon a nyáron. Senki nem állt mellettem. Közben elváltak a szüleim, a testvérem sem volt éppen a toppon, pszichiátriára került. Azt hiszem mi ketten testvérek különösen érzékenyek vagyunk. A helyzet talán javult, vagy inkább hozzá szoktam. De kb nulla motivációm van az élethez, mindent csak azért csinálok, mert kell, robotiasan. Nem igazán beszélek senkinek a lelki dolgaimról, mert nem tudok. Főleg anyának nem. Lehet, hogy mindent elfojtok. Mindenesetre nem vagyok boldog. Légszomjam gyakran van. Sokszor sikerül nem venni róla tudomást, de érzem, hogy idegileg jelentősen roncsolódtam,pl. nem bírom a nyarat, se a meleget, mert nehézlégzéssel küszködök, se a testmozgást, értsd pl futást, mert nem jutok rendesen levegőhöz. Ettől függetlenül erőltetem magam az 1 órás tornára. Heti 4x. Van, hogy viszonylag jól megy, van, hogy megpusztulok, volt, hogy elsírtam magam közben, mert nem bírtam. De muszáj! Neharagudjatok, hogy egy regényt írtam, de ennél kisebb dióhéjban képtelenség 4 évet elmesélni. A válaszokért előre is hála :) !

19/L