Van valakinek tapasztalata a nárcizmus rejtett formájáról? Amikor nem nyíltan önimádó, hanem alattomosan, csendben tönkretesz, úgy, hogy észre sem veszed.

Apám, öreganyám meg húgom ilyenek. Sosem mondják ki az önimádó dolgaikat, de azonnal sértődés van, ha nem kezelik úgy, mintha tökéletesek lennének.

+ Nem is önimádóak, hanem úgy eleve az a "normál állapot" náluk, hogy ők tökéletesek. De ők ezt belülről nem "tökéletes"-nek látják, hanem "normálisnak", és mindenki más a "hibás szar selejtek".

Öreganyám még korrekt, ő csak sértődékeny, de azért elismeri mások érdemeit, és néha még a saját hibáit is.

Apám a minimális krtikákra is agresszíven reagál, hobbija egész nap ülni a tv előtt és mindenkit fikázni. Sokszor a saját rossztulajdonságait vetítve ki másokra. "Ha ha a Gyuszi bácsi mekkora alkoholista!" (mondja ezt az aznapi 15.söre után)

Húgom megint más kategória. Dícsérni senkit nem szokott, fikázni annál inkább. Sértődékenységben veri apánkat, őt csak elismerni szabad. És látszik rajta, hogy alapból önmagát helyezi mindenki más fölé, arcpirító gátlástalansággal használ ki másokat. Tőle származnak olyan klasszikusok, mint "nagyapánknak ez a dolga nem?", illetve az amikor az ő erőltetésére kell menni valahová, amit utána ha rosszul sül el úgy állít be, mintha más erőltette volna, ő meg az áldozat.

Az a baj, hogy EL IS HISZI. Nem tudja, hogy a saját tévképzeteinek rabja, mert számára ez az alternatív valóság az igazi. Félelmetes.

Igen, anyám és a volt férjem is ez a típus, de rajtuk kívül is volt már dolgom visszahúzódó nárcisztikusokkal.

Csak utólag, pszichoterápia során láttam át ezeket a problémákat és tanultam meg apránként kezelni. (Évekbe telt.)

Egyrészt ugye az önértékelésed már sérült általa, és ez a seb akkor fog igazán begyógyulni, ha ki tudsz állni magadért vele szemben (még úgy is, ha csak kevés kapcsolat van köztetek).

Másrészt valószínűleg nem ő az egyetlen nárcisztikus a környezetedben, sokan vannak, nagyon sokan. Magát a helyzetet kell megtanulnod kezelni ahhoz, hogy az énképed rendben legyen.

Én ezzel az egész nárcizmus témával kb egy szűk éve kerültem kapcsolatba.

Kezdődött azzal, hogy az az ember, akit a legjobb barátomnak tekintettem nagyon furán kezdett viselkedni és évek nagyon szoros barátságát képes volt a semmin egy ellenséges és végleges összeveszésbe átvinni. Ekkor egy coach ismerős mutatott rá, mint megoldásra: nárcizmus. Elkezdtem olvasni a témában és csak úgy jöttek az "aha-élmények".

De ez inkább a nyílt nárcizmus.

Viszont apám esetében kezdek gyanakodni, hogy van benne egy nagy adag látens nárcizmus. Nem önimádó, nem foglalkozik külsőségekkel, nem kommunikálja magát különlegesnek vagy az átlagtól fontosabbnak. De! Nagyon bántó a kritikája és semmi nem hatja meg. Keményvonalasan elégedetlenkedik a családtagokkal, soha nem lehet senki elég jó. Folyamatosan leértékeli az embert, állandóan kritizál és sajnos gázlángol (a híres Ingrid Bergmann film nyomán, ahol a nőt a férje úgy állítja be, hogy megőrült és nem reális az értékítelete, holott a háttérben ő manipulál) Apám gázlángolása ennél cizelláltabb, ő csak finoman de annál álhatatosabban tukmálja a fejünkbe, hogy sząrt sem érünk, hogy közös családi vállalkozásunkból érdemeinken felül veszünk ki, hogy ő mekkora áldozat és mennyi mindent megtett a szüleiért, de bezzeg mi őérte nem stb stb. És ijesztően antiszociális tud lenni, amikor valami összeveszés van. Ha kikészülsz és rosszul leszel és az idegösszeomlás szélén vagy még akkor is a saját igazát bizonygatja és értékel le folyamatosan. Az érvénytelenítés és a leértékelés jellegzetes nárci harcmodor. Egyre inkább ezt érzem apámon is, holott alapvetően nem nárci attitűd.