Tönkremegy az életem és a legkevésbé sem érdekel. Mit csináljak? (19/L)

Szia!

Abban egyetértek az első két válaszolóval, hogy tényleg jót tenne neked egy barát vagy pár, aki lelkileg (esetleg anyagilag is) támogat, és ezáltal motiválni is tud. Persze ezt mondani könnyű, igaz barátot vagy szerelmet nem fogsz találni egyik napról a másikra. Ezért azt még megkérdezném, hogy pontosan milyen gyógyszert/gyógyszereket szedsz? Bizonyos antidepresszánsok is okozhatnak ilyen tüneteket, hogy bár szomorúnak és "szorongónak" sem érzed magad tőlük, de valójában már nem is érzel semmi mást sem, mert annyira "lenyugtatnak".

Azt hiszem pontosan ugyanezen megyek keresztül, mint te, csak magasan funkcionáló autista vagyok.

Jogi egyetemen kezdtem, majd ugyanezen okok miatt ott hagytam. Egyszerűen be sem mentem az első féléves vizsgákra, mert nem érdekelt, aztán kihasználtam a két passzív félévet, de semmit sem segített (sőt, talán rosszabb lett minden). Természetesen akkor azt gondoltam, hogy valószínűleg a joggal van a baj, csalódtam magamban (leginkább azért, mert a szüleim akarták mindig, hogy jogász legyek) és sokkal depressziósabb lettem mint előtte voltam. Jelentkeztem egy nyelvszakra (mert anyámék szóban kényszerítettek rá, lényegében parancsba adták, hogy végezzek el valamilyen egyetemet), mert a nyelvek mindig is jól mentek. Nos, a választott nyelv megy is, de a többi dolog, ami a nyelvszakkal jár, vagy egyáltalán nem érdekel (nyelvészet), vagy egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy ténylegesen tanuljak (adott nép történelme, stb.).

Úgyhogy a félévi vizsgákra megint csak nem mentem be. Egyébként mindkét szakon hasonlóan kezdődött: először csak nem mentem be egy-két órára, aztán kihagytam hetente 1-2 napot ami nem volt kötelező (nem volt gyakorlat), aztán kihagytam egy egész hetet, aztán kettőt, stb.

Most lényegében itthon ülök, egyedül - igaz, van egy német barátom interneten, ugyanebben a cipőben - és foglamam sincs, mit fogok csinálni.

Lényegében a házat sem tudom elhagyni, akkora mentális erőfeszítést igényelne, a legtöbb, amit csinálni tudok, az az, hogy itt ülök és "szórakoztatom magam" (csak nem élvezem), és néha olvasok valami hasznosat is (történelmet vagy filozófiát, leginkább). Mivel egész nap lényegében semmit sem csinálok, ezért nem "fáradok el", ezért nem tudok aludni éjjelente (amint látod), ami oda vezetett, hogy rendszeresen fennmaradtam, és mostanában már inkább nappal alszok, és este kelek fel.

Ez utóbbihoz hozzájárul, hogy a végletekig introvertált vagyok; nem szégyenlős vagy félénk, hanem őszintén nem érdekelnek és/vagy idegesítenek az emberek (ráadásul hiperérzékeny vagyok mindenféle hangra, szagra, érintésre, stb.), este viszont teljesen egyedül vagyok, és ez megnyugtat. Azt hiszem a legcélravezetőbb az lenne, ha keresnék valami munkát, ha ki tudnék menni a házból... :)

_____

Nos, nem ismerem a te pontos esetedet, de van egy kis rálátásom a modern pszichológiára és a kapcsolódó gyógyszeriparra (nem, nem azért; anyám pszichiátrián dolgozik). Éppen ezért tudom, hogy soha az életben nem szednék semmiféle gyógyszert, amit pszichiáterek írnak fel. Ezt nem csak anyám hatására mondom, hanem mert ez a német ismerős szedett antidepresszánsokat, és semmiféle pozitív dolgot nem eredményeztek, majd mikor abbahagyta a szedésüket, hetekig rosszul volt, nem tudott aludni, stb.

Szóval, tekintve a helyzetemet, nem biztos, hogy meg kellene fogadnod a tanácsaimat, de én a helyedben nem szednék semmiféle gyógyszert.

Ha esetleg a közelben laknál, talán segíthetnénk egymásnak túllépni ezen. Olvastam valahol egy kutatást, ami szerint napi 20 perc séta egyenlő hatást váltott ki depressziósokban mint a-már-nem-tudom-milyen-nevű antidepresszáns. Ez kiváló, de egyedül nem tudom rávenni magam, hogy elmenjek sétálni... :)

21/F

Hasonlóan vagyok / voltam én is. Ha huzamosabb ideig otthon voltam alig bírtam elhagyni a házat. Az emberekkel való bármilyen szintű kommunikációtól egyszerűen rázott a hideg. És eléggé megutáltam magam közben mivel láttam, hogy nem halad sehova az életem ami a legjobban zavar(t). Semminek se láttam sok értelmét minden nap egy "rutinnak" tűnt.

Amit tudnék tapasztalataim alapján mondani "így fél lábbal kint", hogy találj valamit ami felé el tudsz indulni, tehát egy célt és egy kis társaságot magadnak.

A másik fontos dolog pedig, hogy ha nem is vagy megelégedve magaddal akkor se utáld, vagy szégyeld magad. Ezt tapasztalatból mondom, mert csúnya ez helyekre vihet.

(A kérdésed alapján ezt érzem, illetve hogy nem érzed azt, hogy ott tartasz az életben ahol szeretnél.)

Magamon sokszor veszem észre, hogy mikor valami társaságban vagyok, még ha nem is igazán vagyok a csoport aktív tagja "jobban" érzem magam tőle. Például kérdezz meg valamit az egyik csoporttársadtól, vagy ülj valaki olyan mellé akiről látod, hogy aktív és beszédesebb hátha ó kezdeményez valamilyen kisebb párbeszédet, ha te nem is mersz.

A másik véglet pedig egy párkapcsolat természetesen, ami még segíthet (e felől nincs igazán tapasztalatom).

A másik rész pedig a motiváció amit még nem találsz. Említetted, hogy vannak céljaid, de nincs motivációd. Ha belegondolsz már maga a célod is lehet a motiváció amit keresel, de ezt tényleg neked kell megtalálni. Mivel vannak terveid ezért ez egyáltalán nem lehetetlen mivel a céltalanság mindig a legrosszabb állapot. De mikor kitűzöd a dolgokat amiket el akarsz érni nem fontos 1-2 évre előre tervezni, szépen kisebb dolgokkal kezdj amelyekről majd nagyobb dolgok felé fogsz menni.

Egy kevéske sikerélmény csodákra képes (tapasztalatból mondom).

(Gondolom a kis regényem nem mondott neked semmi újat, de én a tapasztalataimból ezeket szürtem le.)

24/F