Hogyan kell élményeket szerezni egyedül?

Már kezdem megszokni, hogy magányos vagyok. Itt szoktam olvasni, hogy merjünk egyedül is kimozdulni, mert attól fejlődik az ember, amit nagyon néha meg is teszek. (A szüleim évente kb. 3-4-szer engednek el, koncertekre, /máshová nem is nagyon mernék/, amit abszolút megértek. Viszont ha lennének olyan barátaim, akik fel mernének vállalni nyilvánosan is, akkor többször elmehetnék itthonról. Teljesen igazuk van.) Bár pont pénteken voltam egy koncerten, szintén egyedül. :D

A koncert végére nagyjából feloldódtam, akkor már jól éreztem magam, de mégis zavart, hogy mindenki csapatban van, én meg egyedül álldogálok.

Nem tudok baráti kapcsolatokat (se) létrehozni. Nagyon furcsán reagálok a dolgokra, és furcsán viselkedek. Tudom elméletben, hogy mi illendő és hogyan kell disztingválni, de gyakorlatban nem tudom alkalmazni. Valamint nem úgy beszélek, mint a velem egyidősek. Túl választékosan és hivatalosan fogalmazok egy egyszerű párbeszédnél is, általában nem is káromkodok, és ez zavar, mert érzem, hogy nem vagyok olyan laza, mint ők. (Egyébként egy jóhírű gimibe járok.) Unalmas és prűd is vagyok. Túl karótnyelt és merev vagyok, szeretnék érdekes, jófej, kedves és társaságkedvelő ember lenni, aki ugyanakkor félre is vonulhat. Az osztályomban egy statiszta vagyok, különösebb szerepem nincs. Mondhatjuk, hogy vannak barátaim, de az iskolán kívül szinte egy szót sem beszélünk, ezért nem nevezném őket a mindenki által emlegetett "öribari bff-em :)))-nek". Illetve van egy lány az osztályomból, aki nekem sokat jelent, de úgy tűnik nem kölcsönösen, mert velem sosincs ideje elmenni valahova (ó, de jó ötlet, majd egyszer), de más barátnőivel el szokott menni pl. teázgatni. Tudom ,nagyon gáz, de annyira szorongok az iskolában, hogy rá szoktam csimpaszkodni minden kérés nélkül, és követem őt. Ha én nem megyek oda emberekhez bájcsevegni az iskoláról, egész nap senki nem jön oda hozzám. (Lehet, hogy társfüggő lennék?) Egyáltalán nem vagyok önálló, nagyon gyerekes vagyok, életképtelennek is mondhatnám magam. Nem tudok főzni, az emberi kapcsolataim semmilyenek, egy egyszerű ügyet pl. vásárlás, emberek közé menés is csak hosszú előkészülettel tudok elvégezni. Szeretnék fejlődni, de nem akarom teljesen elveszíteni a mostani magamat.

Nem barát és hódolóhadsereget szeretnék, nem is bírnák az idegeim, inkább introvertált személyiség vagyok, de nagyon szeretnék egy csapatocskát, akikkel alkalomadtán együtt szórakoznánk, ahogy egy rendes fiatal teszi.

Elnézést az éjszakai naagyon hosszú panaszáradatért, önsajnálatért és kuszaságért, visszatérve a kérdésre, hogyan lehet egyedül maradandó élményeket szerezni, ha beletörődtünk a helyzetünkbe? (Nem hiszem, hogy az lenne a megoldás, hogy beülök a kocsmába, osztan mindenkivel összehaverkodok 15 perc alatt, és aranyesőben fetrengek a boldogságtól. /Még részeg sem voltam, cigizni se cigiztem./)

Tényleg bocsánat a regényért és a nyakatekert mondatokért!

16/L