Nem merek elmenni pszichológushoz, mit kellene tennem?

Igen, tudom, erőt venni magamon, felemelni a fokhagymahátsóm, és elmenni (túloztam, igazából csak keresni kellene a neten és írni neki egy e-mail, de a lényeg változatlan).

Pont ez az egyik dolog, amiért elmennék. Mindig is tökéletességmániás voltam, nálam már egy négyes is a kudarcok kudarca volt középiskolában. Aztán bejutottam az álomszakomra egyetemre. Nem mondom, hogy simán találtam mellette munkát, mert annyira rágörcsöltem az interjúkra, hogy a végén elhappolta előlem valaki, aki ugyanannyit tudott, mint én (semmit, mert diákok vagyunk, nem volt tapasztalatunk az adott területen :D ), de egyszerűen jobban adta elő magát, és nyert. Ez annyiszor megtörtént, hogy a végén már úgy mentem el egyre, hogy "lesz, ami lesz", és akkor egyből felvettek. Azóta is ott vagyok, imádom azt a helyet, jól is keresek vele, de ha a felettesem nem dicséri meg a munkám, akkor biztos vagyok benne, hogy elszúrtam. Viszont ezt még tudom kezelni.

Az egyetemet ezzel szemben már egyáltalán nem. Első évben összebarátkoztam egy másodéves lánnyal, aki azt mondta, hogy a "minden ötösnél rosszabb jegy kudarc" hozzáállásom majd el fog múlni idővel. Nem így lett, sőt. Az első év még megyegetett, minden vizsgámon átmentem viszonylag simán, viszont ez az utolsó félév maga volt a pokol. Három hetem van leadni az összes, még be nem fejezett féléves munkám, és eddig egy darabot kezdtem el, meg van nyitva a háttérben a Word, fel van írva középre a cím, és ennyi. Egyszerűen ha arra gondolok, hogy kudarcot is vallhatok, és rájönnek az emberek, hogy mennyire ostoba vagyok, és semmi keresnivalóm nincs ott, akkor leblokkolok, teljesen kikapcsol az agyam (előfordult már vizsgán is; az érettségimen összeomlottam, kijöttem, biztos voltam benne, hogy most mindent elszúrtam és sosem fognak felvenni sehová és nem érem el a céljaimat, és elájultam a folyosón). Szóval nagyon pocsékul haladok a dolgaimmal, és nem azért, mert lusta vagyok, ha épp nem dolgozok vagy alszok, akkor folyton ezt csinálom, írok egy bekezdést, rájövök, hogy pocsék, és kitörlöm.

A céljaimat, vágyaimat nem mondom el senkinek, mert ha nem sikerül, akkor az ciki.

Új emberekkel úgy általában nem beszélgetek, nagyon izgulok még olyan dolgoknál is, hogy mondjuk rendelek egy kávézóban, vagy ha odajön egy csoporttársam beszélgetni a folyosón. Olyan szinte soha nincs, hogy én kezdeményezek az embereknél, ahhoz nagyon el kell engednem magam. És épp emiatt nagyon ijesztő nekem ez a szituáció, hogy fel kell vennem a kapcsolatot egy idegen emberrel, és meg kell kérnem, hogy segítsen. Tiszta vicc, hogy elvileg felnőtt vagyok, simán eltartom magam, így, hogy nem megyek sehová, nem kell izgulnom azon se, hogy lesz-e hó végén pénzem számlákra. Szóval az életnek azt a részét, amivel mindenki szív, könnyen abszolválom, de abban, ami minden embernek zsigerből jön és kényelmes, én elbukok.

Ha a helyemben lennétek, mit tennétek?

(bocsi a kisregényért)