10 percenként szélsőségesen ingadozó hangulat 18 évesen milyen bajt jelent?

Az testvérem ma nagyon megrémisztett. Most 18 éves, ebben a tanévben fog érettségizni, általános iskola felső tagozata óta azt mondja, hogy orvos szeretne lenni és ebben őt semmi nem akadályozhatja meg. Igen ám, de a szorgalmasan tanuló általános iskolás egy erős gimnázium biológia-kémia tagozatára kerülve néhány jegyén rontott, ami eléggé megviselte. 10. osztályos tanulóként volt olyan, hogy 3 hetet otthol volt, minden féle betegséget bemesélt magának. Ekkor kb. 1 évig járt rendszeresen pazichológushoz, egyszer csak felcsattant, hogy ő nem megy többet, az neki csak egy nyűg, nincs semmi haszna, már jól van, nem sajnáltatja magát, hanem tanul. Ennek meg is lett az eredménye, 11. évvégi bizonyítványa kitűnő lett, de már ekkor is hadakozott a biológia tanárával. Azt mondta a szüleinknek, hogy ő megadja neki az ötöst, hogy ne rajta álljon, de ez közel sincs az a szint, hogy őt orvosira felvegyék, ezenkívűl minden tanára dícséri és meg is van vele elégedve. Ezt elmondta anya a testvéremnek, aki meglepően jól fogadta és csak annyit mondott, hogy ő meg van elégedve önmagával és érzi, hogy meg tudja csinálni.

A család mondja neki, hogy nyugodtan választhatna valami könnyebb egyetemet is, senki nem csalódna benne. Ő erről hallani sem akar, azt mondta, ha véletlen idén nem veszik fel orvosi egyetemre, akkor sem megy el másik helyre, hanem inkább újraérettségizik.

Az idei tanévet nagyon nagy energiával kezdte, szintén minden tanár dícséri, bíztatják, hogy igenis meg tudja csinálni. A testvérem ebben a tanévben elkezdett járni magánórára a biológiatanárjához. Eddig azt hitte/hittük, hogy minden rendben van, meg van elégedve a tanár a teljesítményével. Ma sírva jött haza a délutáni magánóráról. Egészen estig nem volt hajlnadó elárulni, hogy mi a baj. Délután szokás szerint elkezdett tanulni (kb. 5-6 órát tanul naponként), de látszott rajta, hogy valami nagyon bántja. 20 óra körül hirtelen csak lefeküdt a szobája közepén és nem szólt senkihez, mint aki mélydepresszióban van vagy meg sem ismeri a családtagjait. Aztán elkezdte venni a kabátját, cipőjét, iratait, mondta, hogy indul haza. Kérdezem tőle, hogy hova haza, hiszen a szobádban vagyunk? Mire válaszolt, hogy ne viccelj már, hát Berlinben vagyunk és ne tartsam föl, mert megy a gépe Budapestre. Ekkor már nagyon megijedtem. Elindult az ajtó felé, kivettem a zárból a kulcsot. Elkezdett zokogni, hogy azt akarom, hogy lekésse a gépét és ne jusson haza Budapestre (holott nem is Budapesten élünk). Aztán ment az ablakhoz, én erővel elhúztam onnan, ő pedig kiabált és mutogatott az ablakon ki, hogy ott megy a busz, amivel ő hazamenne.

Nagy nehezen újra lefeküdt a szőnyegre, ekkor zokogott és kinyögte, hogy ő mennyi sokat tanul és mégis azt mondta neki ma a biológiatanár, hogy nem tanul eleget és ezbígy kevés lesz az érettségihez. Aztán közölte, hogy ő többet soha nem akar bemenni az iskolába, mert semmi értelme, hogy egész nap tanuljon. Ott sírt a földön, kb. 5-10 perc múlva mint akivel semmi nem történt, a legnagyobb mosollyal az arcán felállt, és elkezdett biológiát tanulni. Mondta, hogy ne zaklassuk őt a tanulásban. Aztán 30 perc múlva újra szomorú lett, de azért kijött velem a konyhába enni, mondtam, hogy beszélgessünk, de nem akart. Utána lezuhanyzott, most alszik.

Annyira félek, hogy becsavarodott, hiszen ennyire durva hisztit még soha nem csapott. Anya is nagyon megréműlt, azt mondta, hogy holnap megkérdezi, hogy nem szeretne-e újra pszichológushoz járni. Apa nem tud az eseményekről, mivel a szüleink több éve elváltak.

Azért írtam ezt le, hogy volt-e valakinek hasonló tapasztalata és mi lett a vége? Ez szerintetek csak pillanatnyi dolog vagy súlyosabb?