Félek szinte állandóan, bizonytalan vagyok, sokat sírok, nem tudom elhinni, hogy engem bárki is szerethet és abban sem bízom, hogy ha bármi is jól alakul, akkor az nem múlik el nagyon hamar. Hogy múlhatna el ez az állapot?

"Próbáljam meg elhinni magamról... próbálom évek óta, de nem megy."

Ezek szerint vagy nem próbálkozol eléggé, vagy álltatod magadat azzal, hogy eyáltalán próbálkozol. A doki is azért nem tud segíteni, mert nem hagyod magadat.

Aki depressziós, annak sötét gondolatok uralják a mindennapjait, és nem enged be a fejébe pozitív gondolatokat, nem veszi észre maga körül a jó dolgokat, csak a rosszakat, az agya egyszerűen szelektál. Ebből az állapotból nehéz kikerülni, mindenféle önsajnálatot, bánkódást meg kell próbálni hátra hagyni.

Amikor én voltam mélyen depressziós, csak feküdtem egész nap az ágyban, siránkoztam, hogy nem keres senki, nem szeret senki, terhére vagyok az embereknek, nincs értelme élni. Persze ez csak az én fejemben volt így. A kilábaláshoz szükség volt a barátokra, családra, akiken láttam, tényleg fontos vagyok (miért hazudnának?). Elrángattak társaságba, ahol rácsodálkoztam: jé, így is lehet élni, ilyennek is lehet lenni, nekik ilyen könnyű boldognak lenni? Akkor nekem is sikerülnie kell! De ezt ágyban, egyedül, elbújva a világ elől, önsajnálatban fulladozva nem lehet.

Ha neked lehet valaki nagyon fontos, ha tudsz valakit őrülten szeretni, akkor ilyen érzésekre ők is képesek irántad, nem? Ők ezt bizonyára megpróbálják éreztetni, elhitetni veled, de amíg te nem barátkozol meg magaddal, addig ezt nem fogod elhinni.

Valami oka biztosan van, hogy ilyen érzéseid, félelmeid vannak. Valami (vagy több valami) történt a múltban, ami ezt okozza. Lehet, hogy te is tisztában vagy vele, az is lehet, hogy elfojtod. (Nem tudom melyik, nem ismerem az életedet). Tisztában kell lenned ezekkel, szembe kell nézned velük - bátran, keményen. A te érdeked, hogy eljuss egyről a kettőre, hogy ne a múltban élj. Elmúlt, hát törekedj arra, hogy a jövő szebb legyen. De tényleg tegyél érte, ne álltasd magad.

Persze, hogy egyre rosszabb, ha ennyire görcsösen próbálsz jobban lenni! Ezzel csak ártasz. Ha egyfolytában idegeskedsz, hogy mikor lesz már jobb, azzal csak még mélyebbre süllyedsz.

Miért nem hagyod végre, hogy segítsenek rajtad? Miért álltatod magadat?

Egy csomó gondolatomat leírtam már fentebb, de úgy tűnik, még mindig az önsajnálat fázisában vagy. Csak az tud meggyógyulni, aki felismeri a baj forrását, és hagyja magát

Szia! Nem véletlenül akadtam rá erre a kérdésre, hiszen én is erre kerestem/keresek válaszokat. Nálam már egy pár éve tart ez és egy pár hónapja van a tetőpontján, de nem tudtam én se soha, hogy mi a jó fenét kell tenni. Igen, nehéz kimondani, de én is 'kicsit' depressziós voltam. Vagy nagyon. Először is: az előttem szólóknak igazuk van ebben: csak saját magán segíthet ezen a téren minden ember. Viszont a következőre meg én jöttem rá az évek alatt: Általában azok akik depisek, nem maguktól azok, hanem külső hatásra..Szóval nem ők a 'rosszak', sőt. De ezt, aki nem élte át még ezt az állapotot, nem tudhatja, és 'lenézi' azokat, akiknek ilyen problémáik vannak.

Én az utóbbi időkben rávettem magam, hogy változzak. Csak simán ennyit határoztam el. Azt nem, hogy csak ebben meg ebben, mert azt egyből tudod, hogy mi nem jó, tudatalatt változik, változtatsz rajta. De csak akkor, ha tudatosan és tudatalatt is eldöntöd azt az egy dolgot, hogy te nem akarsz tovább szomorú lenni. De hogy elhidd, hogy mennyire hasonlóakat éltem át, mondhatnék ezer példát. Például az utóbbi pár hónapban lópikulához sem volt kedvem. De komolyan, enni se, inni se. Ráadásul még szerelmes is voltam..Ez volt a legeslegnagyobb dolog, ami lehangolt. És tessék ismét egy egyezés: én is azt gondoltam, sőt 'tudtam', hogy nem vagyok elég jó hozzá, jobbat érdemel nálam. Hányszor sírtam..Pedig fiú vagyok. És több hónapon keresztül volt ez így..Úgy, hogy azt hittem azt sem tudja, hogy a világon vagyok. De tényleg nem túlzok. És akkor úgy március első hete volt a legjobb hetem.. Akkor nagyon úgy megmozdult bennem valami, ami már régen nem..(nem a paprikás krumpli:D ) A remény. És azóta (most május van) rájöttem, hogy bizony nagoyn is 'tudta hogy a világon vagyok', talán még viszont is sz..de nem mondom ki inkább, a lényeg, hogy érted mi akarok mondani. De én, mint vak ember, nem vettem észre, pedig még kerestem is, hogy mit érez..És lemaradtam róla. Már tudom, hogy ő is lemondott rólam..legalábbis már nem vár. És tényleg csak bátorság kellett volna nekem. Hát így jártam én is. Nem mondok buzdítószöveget, csak azt, hogy tudom, hogy meglesz. Már meg is van.;)