Mizantróp vagyok? Nem sürgős a kérdés, hosszú a leírás. Szóval csak akkor olvasd el, ha van időd és nem akarsz letolni!
Igazából nemrég tudtam meg a szó jelentését, és érdekel!
Depressziós és antiszociális vagyok, amióta az eszemet tudom. (Na nem azt mondom, hogy nincsenek boldog időszakaim, de labilis vagyok). Ami az igazat illeti, mindig zárkózott voltam, de mindig is voltak barátaim (kevés), és párkapcsolatban élek másfél éve. Utálom, ha az emberek faggatnak, nem szeretetk beszélgetni velük, csak azokkal, akik igazán közel állnak hozzám.
Sok csalódása miatt nem tudom azt vallani, hogy van legjobb barátom, de van egy, aki bizalmas, bár azt mondom, hogy sosem engedtem, hogy teljesen kiismerjen. Az egyetlen, akiben teljesen megbízok, az a párom.
Egyébként gyűlölöm az idegeneket (amíg meg nem ismerem), persze igyekszek inkább pozitív sztereotípiákat alkotni. Ez a legtöbb emberről nem sikerül. Nem akarok gonosz lenni, de nem szerertem az idegeneket, 80-90 %-ban senki sem szimpatikus nekem; utálni sem akarom őket, csak ne legyen idegen a közelemben! Talán azért van ez, mert akárki rám néz, azt érzem, hogy utál és lenéz. Talán így is van.
Egyébként nem jellemző rám, hogy nem lehet velem komolyan, hosszasan beszélgetni. Eleinte mindenki ezt gondolja, de ha valaki közeledik hozzám, akkor tudok vele társalogni, függetlenül attól, hogy közeli személy e (kivéve ha turkálni akar a magánéletemben).
Mit gondoltok rólam? Ez normális? Egyáltalán lehetséges, hogy mizantróp ember párkapcsolatban éljen?
válasza:Voltál már pszichológusnál vagy csak magadat diagnosztizáltad? Mert ha utóbbi, akkor a legegyszerűbb erre ráfogni mindent, mintsem próbálkozni megnyílni.
Nem kell és nem is lehet mindenkivel jópofizni, de teljesen felesleges a jégherceget/jéghercegnőt játszani, mert nem érsz el vele csak annyit, hogy teljesen elmarsz magad mellől mindenkit és ha esetleg már a párod sem lesz melletted, akkor aztán nézhetsz. Az embereknek szükségük van a társas kapcsolatokra, ismerek olyat, akinek egész életében se barátja, se barátnője nem volt, csak az anyjával volt 40 éves koráig és most kezd bekattanni, magában motyog, mert soha semmilyen impulzus nem érte őt, csak az a szűk közeg, amiben mozgott. Nem egészséges.
Sosem jártam pszichológusnál, nem is nézem semmibe az egészet.
De az lehet, hogy csak beképzelem, hisze NEM MINDIG jellemző ez rám, csak általában.
válasza:Nekem ebből a leírásból egy agyonbántalmazott ember képe szűrődik le. Aki "a legjobb védekezés a támadás" elvet vallja, és már előre eldönti mindenkiről hogy szemét, mert akkor nem kell csalódni benne.
A baj ezzel az, hogy így egy csomó kedves és jó ember barátságától, szeretetétől fosztod meg magad, ráadásul téged is leszívnak a negatív energiáid. Ez a hozzáállás érthető egy bántalmazott gyereknél, akinek mindig résen kell lennie, de biztonságos környezetben már egyáltalán nem adaptív. Előbb-utóbb a kevés bizalmasodat is el fogod kergetni magad mellől.
Én is pszichológust ajánlanék, vagy ha nagyon nem akarod, akkor olvass önsegítő könyveket, főleg kognitív viselkedésterápia irányban. Aztán próbálj meg nyitni olyanok felé, akik mégiscsak szimpatikusabbak az átlagnál, és rá fogsz jönni, hogy nem minden ember gonosz farkas :)
Tudom, hogy vannak jó emberek is, de sokat csalódtam azokban, akikre igazán számítottam. Egyébként gyűlöltem az apámat (most kicsit jobb a viszonyom vele), de soha sem voltam megverve. Voltak kisebb trtaumáim, de nem hinném, hogy ez amiatt van. Egyébként biztonságos környezetben élek.
És mindkét válaszolóval egyet értek... Félek, hogy elűzöm a hozzám közel állókat... Köszönöm, hogy válaszoltatok!
válasza:Zsigerből lejött a mondataidból az antiszociális személyiségzavar. Nem vagy mizantróp, az nem itt kezdődik.
Öhm... Az első, ami eszembe jut, hogy önző. ÉN utálom, ÉN nem szeretek, ÉN magánéletem, NEKEM nem szimpatikus, ENGEM lenéznek, jajj, istenem szegény ÉN.
Tudod, pszichiáter vagyok, és pszichoterapeuta végzettségem is van, és amikor olyan ember jön hozzám, akinek hozzád hasonló személyiségjegyei vannak, az első alkalom az úgy néz ki, hogy zokog, én meg az arcába nevetek, mert mindenki a saját sorsának a kovácsa, és tőlem várja a beteg, hogy megvigasztaljam. Hát azt várhatja. Nekem az a dolgom, hogy segítsek, nem az, hogy megvigasztaljam. Látnod kell azt, aki vagy. Ki kell mondanod szóban, hogy fájjon, hogy érezd, ahogy fáj szembenézned önmagaddal és azzal, amit teremtettél. Mikor ezt, ha kell lelkileg megerőszakolva a pácienst, megcsináltuk, akkor jön a második alkalom, amikor már feltűnően javul. Bár néha még szokott picit pityeregni, de már sokkal jobban van. És rendszerint a 4-5. alkalomra már gyógyultnak nyilvánítva végzünk.
válasza:Óh, szóval én pszichiátriai eset vagyok??? :/
Igaz, kicsit idevágtak a szavai, de nem tartalak bunkónak. Csak őszintének, amit köszönök. (Egyébként nem vígasztalás céljából írtam ki a kérdést).
De akkor mi a megoldás? Félretenni az önzőségem, vagy megnyílni másoknak? Hogy lássam meg, ki vagyok, ha már ezt sem tudom? Már magamban sem bízok. Úgy érzem, mintha az utóbbi időkben megváltoztam volna.
Mindig megbánom, ha a páromon kívül bárki másnak megnyílok. Mert más nem megbízható és csalódást okoz. Mit kell tennem?
válasza:Nem, nem azt mondtam, hogy pszichiátriai eset vagy, csak azt, hogy pszichiáter vagyok, és amikor ilyen személyiségű ember jön hozzám, akkor hogy szoktam rajtuk segíteni. Persze ez nagyon durva általánosítás, mindenkinek máshol van az a szint, amit lelkileg még el tud viselni, de meg kell mondanom, a kezelésem nem feltétlenül nevezhető könnyűnek egyik oldalról sem.
Úgy képzeld el, hogy a lelked egy daliás lovag/ gyönyörű hercegnő, gyönyörűséges arccal. Erre pedig az évek során felragaszt magának álarcokat. Először csak kis ráncokat, de még szép. Aztán a végére egy teljesen eltorzult valamit kapunk, ami teljesen eltér az igazitól. Ezeket az álarcokat le kell szakítani, mint a gyantacsíkot, mert ha lassan szedik le, az valami borzalmas. Sokkal jobban fáj, viszont összehasonlíthatatlanul könnyebb összeszedni magadat utána. Mármost miben különbözik a lelked a testedtől? Mindkettő úgy indul, mint egy gyönyörű lovag/ hercegnő, a test viszont kopik. A lélek nem. A lélek vagy szépül vagy torzul. Abban különbözik a testtől, hogy ez végig szépen tartható.
Hogyan kezdd? Nézz tükörbe. Mondd ki hangosan, amit érzel a saját látványodtól.
Aztán csinálj egy napot, amikor önmagadért megteszel mindent, aztán este állj a tükör elé és mondd ki hangosan, hogy ma megtettem mindent önmagamért, amit tudtam. És monitorozd magad, mit érzel. Mondd ki hangosan.
Aztán a következő nap egy újabb lehetőség, hogy mindent megtegyél, és bizonyítsd magadnak, hogy igenis szép vagy, igenis ember vagy, hibákkal és jóval együtt. Hús és vér.
Aztán szépen lassan meg fog jönni tőle az önbizalmad, és ezzel együtt el fog tűnni az önzés, mert már nem lesz rá szükséged. A lélek ilyen. Amire nincs szüksége, azt eldobja a fenébe. :)
Sok szerencsét és kitartást kívánok! :)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!