Sokszor érzem azt, hogy olyan az életem mintha börtönben lennék? Mitől lehet ez az érzés, milyen betegség tünete illletve más érezte-e már?

Szoktam futni, de úgy érzem kicsit kiégtem a sok futásban. Valami küzdősport lehet jobb lenne, mert erőt adna és csapatérzést is. A futás elég magányos és már meguntam.

Egy időben függő voltam (félmaratonok stb.), de tényleg kicsit kiégtem, mert túlzásba vittem.

Emellett síró görcs, érzelmi labilitás, pánik és önpusztító gondolatok is vannak. Csak nem szeretném gyógyszerrel kezelni, de olyan mintha a saját gondolataim börtönében lennék vagy nem tudom, sokszor olyan kényszeres vagyok és nem látok örömet a régi dolgokban, amiket akkor nagyon élveztem, meg ürességet is érzek.

29 lány, dolgoztam, de sajnos próbaidő végén leépítés miatt vége lett és azóta mélyült ez a depi, de egyébként is van hajlamom. Életem során sajnos többször megéltem ezt, már 9 évesen! voltak szuicid gondolataim...., nem kizárt, hogy történt valami traumatikus esemény, amit elfolytott az agyam, csak halvány dolgokra emlékszem..., meg érzésekre. A közelmúltban szintén át kellett esnem egy traumán és mutattam a poszttraumás stresszbetegség tüneteit, ezt most nem fejteném ki, mert elég durva...Csak ezek miatt ugye az ember viselkedése megváltozik ellenséges lesz, haragszik a világra, így meg önmaga ellensége lesz és azokat taszítja el, akik hasonlóak hozzá (pl. kolegák), ami nagyon nem jó és utólag belátom, hogy hülyén viselkedtem, olyan sündisznó típus vagyok. Jobban kellene kezelni az érzelmeimet, de legfőképpen a stresszt. Mert már rengeteg eü. problémám származott/származik belőle. Jelenleg tanulok, tehát van célom, de néha kezdek kiégni a sok tanulástól. És vágyom haza vidékre, mondjuk a kertben dolgozni. A lakáskörülmények elég rosszak (sötét, régi penészedésre hajlamos ház), a legrosszabb hogy már rég el akartam innnen kerülni, de sosem ment. De próbálok hálás lenni, igen valakinek sokan rosszabb. 14 éves koromig mélyen hívő katolikus voltam, aztán sajnos elfordulta ma vallástól és durva, de előtte hívőként sokkal boldogabb életem volt és kevesebb rosszabb dolog is ért. 14 évesen sajnos a gyermekkori álmaimról is lemondtam egyrészt kishitűségből, másrészt mert lebeszéltek róla, így más szakirányon lett diplomám, mint ami a szívem vágya volt, bár az is természettudomány volt, de másik terület. Ezt sokszor bánom,de tudom már felesleges ezen rágódni, mert megfogszt a jövő lehetőségeitől. Összességében szerintem a múltban élek sokszor és ez okozza a börtön érzést. És próbálok kitörni, de mindig visszarántanak a régi sérelmek, rossz viselkedési minták, mintha valami rémálomban lennék és nem tudnék felébredni...vannak tiszta pillanatok, de összegészében nem vagyok kiegyensúlyozott. Próbálom hasznossá tenni magam, de nem tudok úgy koncentráni mint régen, úgy érzem nem szeretnek az emberek megi lyen hülye gondolataim vannak. És már azon gondolkodom lehet szaksegítséget kérek. A párom elbagatelizálja és nem érti meg a problémáimat, de szerintem a pasik egyszerűbben fogják fel a dolgokat és ezt sokszor női hisztinek érzik. A szellemi vonallal egyetértek, szerintem is fontos, és én is úgy látom, nem a könyvekben kell megtalálni, de adhatnak inspirációt azért. Főzni pl. szoktam, meg tartom a kapcsolatot a barátaimmal, teljesen nem gubóztam be, de két állapot között fluktuálok (az apátia meg az irreális feldobottság érzése). Nekem mindig nehéz volt elérhető célokat kitűzni valahogy mindig a lehetetlen tűztem ki (bár sokszor iszonyat szenvedés árán, de elértem). Csak most már öregszem és kezdek kimerülni, szeretnék normálisabb lenni és átváltani a "lassan jársz tovább élszre", de mivel mindig kicsit kaotikus voltam, túlpörgős, kicsit művészlélek ez nagyon nehéz, de fel kéne nőnöm, csak vannak emberek akiknek ez nagyon nehéz a felnőtté válás, mert olyan kis gyermeki, naiv lelkünk van és nehéz alkalmazkodni, csak hát muszáj... Panaszkodni meg már nagyon nem merek senkinek, mert mindenkinek meg van a maga baja és sajnos ha panaszkodunk elriasztjuk a másikat. Ezért sokszor annyit mondok a mi bajra? hogy semmi, de nyilván az a legnagyobb hazugság.

De mindenkinek köszönöm a válaszokat, sok hasznos dolgot találtam benne!

Elkezdtem ma takarítani a lakást és folytatni is fogom, ez olyan érzés, mintha az agyamat is takarítanám és egyre jobban vagyok. Meg az étvágyam is egyre jobb! Szerintem is fontos, hogy tevékenyek legyünk és ne várjunk el túl sokat magunktól, mert velem ez utóbbi volt a baj és kiégtem. Meg a helper szindróma, mindig mások lábtörlője voltam és keveset foglalkoztam magammal, szinte semmit és totál kiégtem! Most már elengedem magam, egy kicsit! Végre megmerem tenni és nem érzem magam lustának!