Ez valamiféle személyiségzavar vagy milyen mentális probléma lehet?
Sziasztok!
Előre is elnézést kérek a regényért, de egyszerűbben nem tudom megfogalmazni.
Szeretnék segítséget kérni! 22 éves lány vagyok, 3-4 éve pánikbetegségben szenvedek. Járok pszichiáterhez ez miatt, de igazából csak a gyógyszert írja fel, semmi más. 0,25-ös Xanaxot kaptam, az elején 3x1 szemet kellett bevennem, ma már eljutottam oda, hogy este lefekvés előtt veszek be egy fél szemet. Megtanultam együtt élni ezzel a betegséggel, ha jön egy roham nagyon szépen le tudom kezelni. Az utóbbi időben viszont észrevettem furcsa dolgokat és a környezetemben élők is megjegyezték, hogy valami nem kóser.
Korábban ugye amíg súlyosabb volt ez a betegség, nem igazán mozdultam ki. Mondjuk mindig is egy magamnak való emberke voltam. Nem igazán szeretek barátkozni, ismerkedni. Tehernek érzem. Párkapcsolati téren is egyszerűen nem tudok megmaradni valaki mellett. Sokan azt mondják erre, hogy azért mert nem vagyok szerelmes.. valóban. Nem tudok az lenni. Szóval nem állok magam mellett senkit, nem szeretem ha irányítanak, ha megmondják mit hogyan tegyek, hová és mikor menjek. Nem szeretem, ha kényszerből kell tennem dolgokat, ezért a munkahelyemet sem szeretem. A barátaimat soknak érzem néha és úgy érzem, hogy megfulladok tőlük. A sok minden amit rám öntenek.. Nem tudok néha mit kezdeni az érzelmekkel, sokszor meg is kapom, hogy rideg vagyok, néha meg túl érzékeny. Az emberekkel úgy vagyok, hogy néha nagyon idegesítenek és szívem szerint mindenkit elküldenék a p..ba, hogy hagyjanak békén, néha viszont teljesen egyedül érzem magam.
A hangulatom van, hogy egy nap alatt hirtelen megváltozik, nap elején konkrétan azon gondolkodom, hogy a metró alá ugrok, hazafelé meg már tök jó kedvem van, persze ok nélkül.. Van amikor tök apróságokon hirtelen felhúzom magam és olyan ideges leszek, hogy ütnöm kell..általában a falat ütöm. Múlthéten megbántottam az egyik barátnőmet és nagyon kiborultam, hogy hogy lehetek ennyire érzéketlen barom. Úgy éreztem, hogy fáj és de teljesen tudat alatt elkezdtem marni az arcom, hogy fájjon fizikailag is. Nagyon gyakran vannak öngyilkossági gondolataim is, hogy jobb lenne nem szenvedni tovább. Nem érzem jól magam a bőrömben, néha úgy érzem, hogy megőrülök, annyira nagy nyomás van rajtam vagy nem is tudom minek nevezzem. Nem találom a helyem a világban, fogalmam sincs mit szeretnék csinálni, mivel szeretnék foglalkozni, csak azt tudom, hogy így nem jó. Egész nap tompa vagyok, nem tudok koncentrálni, rosszul alszom. Időszakosan szorongok, hirtelen ok nélkül jön és meg is szűnik.
Nemrég előfordult, hogy "rákattantam egy lányra". Mármint hogy így mindenképp meg szerettem volna ismerni, pedig nem vagyok leszbikus vagy ilyenek. Így konkrétan ráfüggtem, mint egy őrült, komolyan úgy viselkedtem.
Tegnap éjjel volt a "pont az i-re". Eléggé zaklatott lelki állapotba kerültem, úgy éreztem, hogy nehéz az egész testem-lelkem mindenem. Lefeküdtem aludni és nem tudtam elaludni, hirtelen olyan hangot hallottam, mint amikor számítógépen valaki CD-t ír. Kérdeztem a szülőket, hogy hallja-e valaki, de senki. Aztán egy nagyon halk nevetést hallottam. Szomszédok nincsenek itthon, onnan nem jöhetett. Sokszor egyébként félek egyedül a sötétben, mert mindig olyan érzésem van, mintha valaki/valami figyelne.
A kérdésem annyi lenne, mikor bolondulok meg? Mintha teljesen elhagytam volna önmagam. És mi a fene lehet ez? Pszichiáternek nem mertem mondani, félek tele töm gyógyszerekkel.
Köszi szépen aki elolvasta!
22L
válasza:Szerintem ezek mind a magány tünetei.
Meg kellene tanulnod, hogy tudnál feloldódni más emberek társaságában. Hogy tudnád kimutatni feléjük az érzelmeid.
Máskülönben nem hiszem, hogy gyógyulásra fordulhatna bármi is.
válasza:Nos, én jóval idősebb vagyok nálad, de hasonló érzésvilággal és mentalitással. Ugyanígy pánikos vagyok és ugyanígy csökkentettem le a napi háromszori 0,25-ös xanaxot egy estire.
Ugyanígy utálom, ha meg akarják mondani, mit tegyek, hová menjek, hogyan álljak a dolgokhoz. Hatalmas a szabadságvágyam, ugyanakkor a magány is zavar, vagyis zavart és éreztem, hogy nagyon rosszat tesz.
Nekem meg kellett tanulni kezelni önmagam, elfogadni, hogy ilyen szélsőséges vagyok. Megszeretni magam, elhinni, hogy azért mert ilyen szuper érzékenynek születtem, semmivel nem vagyok rosszabb másoknál. Igen, nekünk sokkal nehezebb az élet, mert a legkisebb rossz szó tőrként hatol belénk, nem mindig érezzük, mivel bántjuk meg a másikat, de ha megbántjuk, jobban kiborulunk, mint a megbántott.
Nekem naponta kell 2-3 óra magány és így elviselem az embereket és a külvilágot. Ezt mindenképpen megteremtem magamnak, mert így vagyok egyensúlyban. Nem választok olyan programot, ahová kötelező menni, mert az nekem a halál. Persze ez nem mindig kikerülhető, de ha lehet, megoldom máshogy.
A párom elfogad ilyennek, neki is nagyobb a szabadságvágya az átlagosnál és bár együtt lakunk, ilyenkor hagyjuk a másikat, hogy kicsit feltöltődjön. Nálunk ez természetes. Én elvonulok olvasni, ő mondjuk elmegy horgászni, stb. Persze vannak közös programjaink is és ezek nagyon jók, mert nem erőltetettek. Csak addig megyünk, amíg mindkettőnknek jó.
Megtaláltam magamnak azokat a barátnőket, akik hasonlóak hozzám, velük nagyon jól kijövök.
Az első lépés szerintem az, hogy vállald fel önmagad, ilyen vagy, ez van, ezt kell elfogadni. Ha sok körülötted a barát, sok az ember, egyszerűen köszönj el és menj sétálni egy nagyot, vagy vonulj el valahová egyedül. Aki ezt nem fogadja el, az nem barát, majd akad olyan, aki hasonló, mint te.
Ne vond ki magad minden programból, de találd meg a saját egyensúlyod, mi az, ami még feltölt és mi az, ami lehúz. Szerintem az a lényeg, hogy ne hazudj magadnak, a körülményekhez képest mindig tedd azt, ami a legjobb a lelkednek és a testednek. Tudom nehéz, de hidd el, nem lehetetlen.
Nem is az önmagam elfogadásával van a gond, mert én tudom nagyon jól, hogy marha nehéz lehet velem. Sőt, ha esetleg ismerkedek is, nem kertelek és nem mutatom olyan arcom, amilyen nem vagyok. Jellemző rám a nyers őszinteség is, ezek így együtt.. eléggé összehordta a szemetet a szél, de sajnálom tényleg, ezen nem tudok változtatni, én ilyen vagyok. Az a rossz, hogy nem szeretem ha panaszkodnak pl. az emberek, mert így is olyan stabilnak érzem magam, mint a fene. Szóval ha valaki panaszkodik, még jobban lehúz az életről és ilyenkor sajnos hajlamos vagyok megbántani a másik felet, de egyszerűen nem bírom elviselni a negatív energiát. Ezért szeretek egyedül lenni. Semmiféle hatás nem ér, nem kell tűrni és hallgatni, csak hallgatni.. és ha meg megmondom az arcába, hogy na szedd össze magad, ne nyafogj, megsértődik és hogy milyen érzéketlen, bunkó vagyok. Nem! Csak egyszerűen átveszem az energiákat.
Próbálok úgy tenni, cselekedni, csak az épp másoknak nem jó. Van olyan, amikor nagyon zsúfolt és nehéz volt a hetem és ugye hétvégére általában állandóan szerveznek valami programot vagy a családom vagy barátok. Volt már rá példa, hogy lemondtam, mert egyszerűen éreztem, hogy most egyedül kell lennem és persze ezzel sérül a másik fél. Szóval nagyon nehéz úgy csinálni, hogy mindenkinek jó legyen. :( legtöbbször persze az a vége, hogy elmegyek és végig szenvedem az egészet.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!