Miért nem vesz senki komolyan? Mondtam nekik, de csak nevtnek. Én komolyan gondoltam és már csináltam hülyeségeket is. Ennyire hihetetlen?

Az életben vannak elég nehéz korszakok. Nekem is volt, amikor öngyilkos akartam lenni, azért, mert nem tudtam magam elfogadni. Senki nem tudott rajtam segíteni, mert nem mondtam el nekik mindent. Amikor korábban elmondtam a gondjaimat anyának, nem is foglalkozott velük, ezért inkább később hagytam is az egészet, nem mondtam neki semmit. Így is azzal jött, hogy sajnáltatom magam, ahányszor csak szóba került az öngyilkosság, képzeld csak el, mi lett volna, ha minden apró gondomat megosztom vele. Sosem tudott volna megérteni. Volt, hogy majdnem kiugrottam a suliban a második emeletről. Szerencsére nem tettem meg. A szüleim nem tudtak volna ugyan megérteni, de találtam olyan embert, akivel együtt tudtam érezni.

József Attila elég érdekes személyiség volt, így jó érzés volt, amikor róla tanultunk idén, 12.-ben (8. és 12. osztályban is tananyag). A szomorúbb versei, meg az élettörténete is közel állt hozzám, el tudtam képzelni, mit érzett, és így olyan volt, mintha egy "barátot" találtam volna. Jó, nyilván nem olyan barát, akivel beszélgethet az ember, de jó volt tőle verseket olvasni.

Amúgy én magam is szoktam verseket írni, a legszomorúbb napokon írtam a legtöbb verset. Az írás is segített talán abban, hogy jobban érezzem magam.

Később újraolvastam Kafkától Az átváltozást. Gregor ugyan nem volt boldog, hogy bogárrá vált, sokat szenvedett tőle, mégis elfogadta magát olyannak, amilyen. Ez segített nekem abban, hogy magamat el tudjam fogadni.

Azt mondom, végig kell csinálni az életet. Ha kibírod, akkor teljesen máshogy fogod látni a dolgokat. Én örülök, hogy minden úgy történt, ahogy történt, különben bizonyos dolgokat sosem értettem volna meg úgy, ahogy most. Azóta az életet is jobban tisztelem (akár a sajátomat, akár másokét).

Azt mondom, aki szerint csak "sajnáltatod magad", azokat sz@rd le jó magasról. Én is megkaptam már, meg szerintem mindenki, aki valaha öngyilkos akart lenni. Az emberek nem is tudják, hogyan kell ehhez a dologhoz hozzáállni. Nekem is, meg valószínűleg neked is csak megértésre van szükséged. Az emberek tipikus reakciói, ha valaki öngyilkos akar lenni:

- "Csak sajnáltatod magad!"

- "Gondolj a családodra! Fájni fog nekik!"

- "Ha meghalsz, egy csomó jó dologról lemaradsz, talán életed szerelméről is!"

- "Vedd észre a jót is az életben!"

Korábban volt, hogy én is ilyesmiket mondtam azoknak, akik öngyilkosságon gondolkoztak. Csak akkor tudtam meg, mennyire idegesítőek ezek a mondatok, amikor én kerültem ugyanabba a helyzetbe. Persze, igazuk van azoknak az embereknek, mégis, az öngyilkosságra készülő ember nem ezt akarja hallani. Nem ok nélkül jön az, hogy valaki meg akarjon halni. A szíve mélyén van valami, amiről lehet, hogy már sokat panaszkodott, de az emberek nem akarták meghallani. Most már ki sem meri mondani, mert úgysem értené meg senki. Ezért fontos, hogy az emberek mindig próbáljanak megértőek lenni.

Szóval, aki bánt téged, azzal ne foglalkozz, inkább keress valakit, aki megért, akiben megbízol. Te tudod, ki az. Egy jó barát, egy testvér, unokatestvér, egy pszichológus, egy pap, a Marika néni a kisboltból. Az a legjobb, ha találsz valakit, akinek elmondhatod a gondjaidat anélkül, hogy rosszul éreznéd magad. Valahogy meg kell találni az élet értelmét, ehhez szükség van valamire, ami miatt rájössz, miért jó, hogy élsz. Nekem ez Az átváltozás volt, mert ugye magam elfogadásával volt gond, és pont ebben segített Kafka. Nem tudom, neked mi lehet az oka annak, hogy meg akarsz halni, de, ha arra megtalálod a választ, az jó.

Módszerekre ugyan várhatsz... Senki nem olyan h*lye, hogy írjon neked. Amúgy, ha nagyon meg akarod tenni, írd be a googlebe az "öngyilkosság" szót, és egy csomó találatot ki fog rá adni. Kedvedre válogathatsz. Bár szerintem nem fog egyik sem tetszeni, nekem sem volt olyan, ami szimpatikus lett volna.

Hidd el, amikor én voltam hozzád hasonló helyzetben (#17 vagyok), akkor én is úgy gondoltam, hogy senki és semmi nem fog rávenni arra, hogy élni akarjak. Miközben azon gondolkoztam, mikor, hol és hogyan öljem meg magam (otthon nem nagyon lett volna lehetőség, mert még olyan fánk sincs, amire felköthettem volna magam), rájöttem, hogy nem is akarok meghalni. Így voltam hónapokig: sem élni nem akartam, sem meghalni. Azt akartam, hogy ne legyen semmi, vagy legalább aludhassam át a napjaimat. Ezek az érzések teljesen felőröltek, mindig elfáradtam, lelkileg teljesen kimerültem. Akkor még nem láttam, mi értelme van élni, és most sem pontosan tudom, miért is vagyok itt, de mégis jó, hogy végigcsináltam, sok mindent megtapasztaltam.

Az agressziódnak esetleg van valami oka? Én is utáltam mindent és mindenkit, egy versben írtam is erről, de azt ide nem raknám be, mert vannak benne csúnya szavak is, és hát nem valami költői. Mindenkit utáltam, főleg azokat, akik szerettek. Nem bírtam elviselni, hogy valakinek fontos legyek, mert "én nem lehetek senkinek fontos, rossz vagyok, nekem meg kell halnom, egy utolsó nem tudom, mi vagyok". Nem akartam, hogy bárki elfogadjon, mert én magam sem voltam rá képes.

Én úgy tapasztaltam, hogy az agressziót valamilyen sporttal jól le lehet vezetni. Például futás közben, kiadhatod az erődet, a dühödet, el is fáradsz. De nem muszáj pont futni, én sem vagyok oda a futásért, bármilyen sport segíthet.

Erről a "nem akarok semmit sem, se élni, se meghalni" érzésről írtam egy verset, nem tudom, érdekel-e.

Nem akarok...

Nem akarok élni,

Nem akarok halni,

Istenért, hazáért

Életemet adni,

Nem akarok várni,

Nem akarok menni,

Játszani, nevetni,

Aludni vagy enni.

Nem akarok lenni.

Csak semmivé válni,

Benne feloldódni,

Mindentől megválni.

Istentől, Sátántól

Végleg szabadulni,

Világ szeme elől

Eltűnni. Elmúlni.