Felnőtt fiunk öngyilkossággal fenyeget. Hogyan segíthettünk neki?

a "kettős diagnózis" mit takar?

nem borderline véletlenül?

Jöhetnek a lepontozások, meg a leszólások, de ezt sajnos muszáj leírnom.

Én sokban hasonlítok a kérdésben említett fiúra, talán annyiban nem, hogy én nem füvezek (sokáig ittam, de leszoktam). Én is a társadalmon kívűl élek, nincs állandó munkahelyem (mondjuk így sem unatkozom, mert a családomnak mindenben segítek, de munkahelyen hosszútávon nem tudok megmaradni). Nálam 15 éve tart körülbelül ez az állapot. Számtalan segítséget megpróbáltam már, semmi nem segített, max ideig-óráig. Én nemcsak fenyegetőztem, hanem kísérleteztem is az öngyilkossággal. Ha jobban visszagondolok, több oka is van, hogy így alakult az életem az én meglátásom szerint:

1. Családi körülmények gyerekkoromban - túlféltés; önálló életre való nevelés hiánya; következmények nélkül megtehettem szinte bármit; el voltam kényeztetve;

2. Genetika - több öröklött pszichés betegségem van (depresszió, személyiségzavar, szociális fóbia)

3. Én magam - nem tettem meg mindent azért, hogy változzon ez a helyzet

4. Kudarcok hosszú sorozata

Mivel a kérdező fia is hasonló helyzetben van, mint én, feltételezhetően ezek (is) közrejátszanak abban, hogy a fia ilyen lett. Mindezzel senkit nem szeretnék hibáztatni és mivel a családi körülményeket sem ismerem pontosan, nem is akarok mélyreható következtetéseket levonni, de szerintem hasonló dolgok lehetnek a háttérben a kérdező fiánál is illetve a családban. Ezzel az egész helyzettel az a baj, hogy minnél tovább áll fenn, csak rosszabb lesz. Ezt a saját esetem is mutatja. Nekem már többször is mondták, hogy a családtól való különköltözés lenne a megoldás, de én még odáig se jutottam el, hogy ideig-óráig albérletben lakjak. Tavaly ugyan volt egy jobb időszakom, volt munkám, leszoktam a függőségemről, és azt hittem rendbe lesz mostmár az életem. De sajnos nem így lett, elég gyorsan - hozzáteszem nem az én hibámból - megint munkanélküli lettem és én már ott vagyok, hogy feladom végleg. Mondom ezt úgy, hogy a családom szerint az első lépést megtettem a változás felé (abbahagytam a piálást), de azon kívül mást nem tudok felmutatni és fogytán a türelmem.

Tudom, a leírtak, nem nyugtatják meg a kérdezőt, de így legalább tudja mostmár, hogy nem az ő fia az egyetlen, aki ilyen helyzetben van.

Amúgy nem okoskodásképpen, de egy drogelvonó lehetne az első lépés, mert hátha a srác nem úgy reagálna a dologra, mint én, hanem utána tényleg elindulna jó irányba. Mivel - ahogy olvastam - önszántából nem hajlandó kezelésre menni, valamilyen szankcióval kellene erre rávenni (pl. nem adunk több pénzt neked, vagy végleg kizárunk a lakásból, ha nem mész elvonóra). Nem biztos, hogy ez jó megoldás lenne, de egy próbát megér.

Jobbulást a fiatalembernek, Neked meg kitartást kedves kérdező! 36/F

Kedves Kérdező!

14-es vagyok. Jók a kérdéseid, nagyrészben a válaszok is bennük vannak. Némi kiegészítés: nem kifejezetten magától a munkától félek, hanem attól, hogy hosszútávon kell ugyanazt csinálnom, mert nincs kitartásom, meg félek attól, hogy a munkahelyi közösségbe nem tudok beilleszkedni.

A családomon kívül gyakorlatilag mindenkitől eltávolodtam. Kerülöm az embereket, ha lehet, nem beszélek senkivel, és egyedül érzem magam a legjobban. Személyes ügyintézés vagy ismerkedés nagy problémát okoz, főleg, ha ellenkező neművel kell azt megtennem. A kudarcoktól is félek, de nemcsak a munka terén, minden téren (pl. társkeresés). Menekülök a felelősség elől is, igen, ezt is jól írtad. Kb. ezt jelenti a társadalmon kívül élés nekem.

Alkoholról való leszokás: igazából nálam azt egy testi betegség okozta. Kb. 14 év piálás után lett egy hasnyálmirigy-gyulladásom. Kórház lett belőle, utána 1,5 hónap józanság, utána megint pár hónap ivászat, majd megint pár hónap józanság, utána újabb visszaesés és újabb hasnyálmirigy-gyulladás, majd kórház. Ez volt tavaly szeptemberben, azóta vagyok józan. Ok: nem akarok még egyszer kórházba kerülni. Viszont ebben van egy csavar: ha tudnám, hogy ha megint elkezdenék inni, akkor tuti meghalnék, már megint innék. Inkább a halál, mint a kórház.

Majd folytatom, ne haragudj, most mennem kell! Ha gondolod, esetleg privátban is beszélhetünk erről a továbbiakban!

Én szintén egy hasonló ember vagyok. 37 éves vagyok, egy családi házban élek anyámmal, az élettársával és nagyanyámmal, akikkel nem szeretjük egymást, és elviselhetetlennek érzem velük az életet. Rendszeresen sosem dolgoztam, csak évente pár hetet. 8 általános végzettségem van, és amilyen munkákat ezzel találtam, azt képtelen voltam csinálni. Barátaim nincsenek, barátnőm sincs, és soha nem volt még kölcsönös szerelem az életemben, inkább csak futó kalandjaim, de már azok sincsenek.

Akár az említett fiatalember, én is elszigetelődtem az emberektől, és a napjaimat én is az utcán, plázákban, stb. helyeken töltöm. Én se nem iszom, se nem drogozom, csak cigarettázom. És körülbelül ott tartok, ahol az egyik válaszoló, hogy nem bírom tovább, és minden nap az öngyilkosságon gondolkodom.

Kérdező, nem tudom, kinek a hibája mindez, csak tudd, hogy mások is vannak hasonló helyzetben, mint a fiad.

37/F

kedves #13, a bipoláris depresszió nem egy személyiségzavar, és a fiú tünetei amúgy is inkább utalnak borderline-ra, mint bipóra.

kedves kérdező!

nekem az a meglátásom, hogy valószínűleg inkább a pszichés gondjai miatt kezdett el füvezni és nem fordítva. személyiségzavar csupán szerhasználattól nem alakul ki, noha mostmár a fű és a lelki bajok kvázi önrontó körében van.

szerintem kompromisszumokat kellene kötni vele, hogy hajlandó legyen rászánni magát a legelső lépésekre. például, mondjátok el neki, hogy ha látjátok rajta, hogy igyekszik munkát találni, és legalább ambulánsan szakemberhez járni, akkor több időt tölthet veletek - hiszen ebben az esetben valószínűleg már ti is szívesen engednétek őt többször magatokhoz. a lényeg a világos és nem támadó kommunikáción van. ne hibáztassátok, beszéljetek vele asszertíven és legyetek vele megértők.

üdv, #12