Hogy lehet ilyen helyzetben segíteni?

Elrángatod pszichológushoz, és családterápiára.

Egyedül nagyon, nagyon nehéz segíteni, és a végén te is rámehetsz. Előbb lelkileg, aztán testileg is jelentkeznek a tünetek.

Másrészt nekem első reakcióm az lenne, hogy leordítom a fejét, hogy hogy lehet ilyen önző, nem gondolt rám?! Nem is fordult meg a fejében, hogy velem mit tett volna?!

Ez amolyan segélykiáltás volt inkább (szerintem), azért a munkahelyén akart gyógyszert bevenni, mert biztos volt benne, hogy ott megtalálják időben.

Tudat alatt is lehet ez az oka, de ha tényleg öngyilkos akarna lenni, csak a testét találjátok meg. :(((

A másik oldala az lehet, hogy inkább a munkahelyén és a kollégákon akart "bosszút állni", ha épp szakmai életében érte több kudarc és keserűség.

Elsőre vegyen ki pár nap (hét?) szabit, legyetek sokat együtt, beszélgessetek vele, figyeljetek oda rá, és pihenje ki magát alaposan.

Második lépés, hogy keressen egy pszichológust.

Ha kell, segítsetek neki új állást keresni, és tehermentesítsétek amennyire lehet.

Elsö: beléd aztán nem sok érzés szorult!!!!!

"nekem első reakcióm az lenne, hogy leordítom a fejét, hogy hogy lehet ilyen önző, nem gondolt rám?! Nem is fordult meg a fejében, hogy velem mit tett volna?!"

Egy éppen hogy megmentett öngyilkossal még ordítani, na ez mindennek a teteje lenne. Nincs szerinted elég baja anélkül is, hogy elkezdenél vele veszekedni?

És ha valaki már eljutott oda, hogy nem látja semminek sem értelmét, és meg akarja magát ölni, az nem töri azon a fejét, hogy mással mi lesz, ha már ö nem él - ezen már régen túljutott, hogy mások miatt szenvedjen tovább!!!!

"Elrángatod pszichológushoz, és családterápiára.

Egyedül nagyon, nagyon nehéz segíteni, és a végén te is rámehetsz. Előbb lelkileg, aztán testileg is jelentkeznek a tünetek."

Ez megintcsak hülyeség, egy felnött embert nem "rángathatsz el" sem pszichológushoz - márcsak azért sem, mert ha ö nem akar együttmüködni illetve kezeltetni magát, akkor senki mem kényszerítheti és semmi eredménye sem lehetne még akkor sem, ha ráerölteténk. A családterápia meg nem arra való, hogy valakit az öngyilkksági szándékról lebeszéljenek, az egész más helyzetek megoldására alkalmas.

Kérdezö: ne szemrehányásokat tegyél neki, hanem állj mellé, segíts neki kilábalni a mélypontról, ha kicsit stabilizálódott, beszélj vele, hogy neked elmondhatja, ha valami bántja, és tényleg támogasd.

Ha sikerül megbeszélni vele, és beleegyezik, akkor jó egy pszichológussal közösen próbálni megoldásokat keresni, de ha nem akarja, eröltetni nem szabad.

Lehet, hogy nála csak egy rövidzárlatos cselekedet volt, akkor egyszerübb valamivel eltéríteni attól, hogy újra próbálkozzon, ha hosszabb megfontolás elözte meg, akkor nem lesz könnyü.

Sok eröt és kitartást kívánok neked ehhez.

Volt egy barátnőm, aki nővérnek tanult, és gyakorlatra kivelyezték a pszihiátriára. Természetesen az összes öngyijelöltet neki kellett hánytatni, meg kísérgetni, stb... Egy idő után bepipult, és hánytatás közben teli rorokkal üvöltött a páciensekkel, hogy mit képzelnek magukról, ha öngyilkosok akarnak lenni valóban, akkor miért nem mennek biztosra, mert lenne jobb dolga is, majd felvázolta hány ember dolgozik azon, hogy őt megmentsék, majd azt is, hogy ezt az energiát fordíthatnák beteg gyerekekre is, vagy bármi basznosabbra, majd elmeséltette velük a saját temetésüket, a hozzátartozóik reakcióját, további életüket, majd elmesélte nékik a saját szar életét, ami tényleg filmbe illő lett volna... Megkérdezte tőlük, hogy most Megoldódott e a gondja attól, hogy a szeretteire rápakolta a terhet, hogy ezentúl rettegésben fognak élni, meg magukat hibáztatják majd a történtekért, a végén pedig megígérte nékik, hogy ha Mégegyszer meglátja őket itt, legyógyszerezi őket úgy, hogy egy hónapig az ágy ba vizel ek, de őt ez nem érdekli, mert betegeket jött ápolni, nem olyanokat, akiknek csak erőt kéne meríteni, és megoldani a gondjukat. Hozzáteszem ez minden esetben hatott, ha etikus, ha nem. Kíméletlen volt, és belement minden apró részletbe. Ez alapján azt mondom, hogy Te is ezen az úton indulj el, anyukád halálának részletes utóéletéről faggaad, de ne Te add a szavakat a szájába, hanem szinte élje meg, amit Te és a családod megél most, és megélt volna, ha esetleg sikerül neki. Amúgy az esetek 80%-a csak figyelemfelhívás, valszeg elfáradt, és nagyon egyedül érzi magát a gondjaival, még ha azok közös gondok is. Nehéz hosszú időn keresztül sok terhet cipelni, ez tény, és nem mindenki egyforma erős. De az idő akkor is telik, és egyszer könnyebb lesz, ezt tudatosítsd benne. Gyógyszerek esetleg segíthenek, de CSAKIS rövidtávon. Egy embernek magában kell lerendezni a dolgokat. És fel kell ismerni azokat a dolgokat és helyzeteket az életben, amik továbblendítenek, könnyítenek az életen. A legnehezebb az anyagi teher, amitől nem szabadulsz akkor se ha vígkedélyű vagy, és akkor se ha magadba zárkózol. De ha nem szabadusz tőle, akkor már miért is fordulnák magamba???

Lehet hülyeségeket írok, de egyszer nekem is volt egy nagyon nehéz korszakom, és gyógyszerrel kezeltek. Hát nemhogy magam, de a családom se tudtam ellátni! Akkor határoztam el, hogy bármi történjék, nem engedem magam át Mégegyszer a depressziónak, és minden napot úgy élek meg, mintha az utolsó lenne. Nem arra gondolok, hogy féktelen bulizásba kezdek, hanem hogy csak azokat a dolgokat szívom magamba, amik fontosak igazán, amit magammal akarnék vinni a másvilágra. A gonsokat tudomásul vettem, küzdöttem ellenük, de nem engedem meg azóta se, hogy ezek uralják az életem. Bár most is nagy a káosz körülöttünk, és nagyon nehéz helyzetben vagyunk, én mégis boldog ember vagyok, mert az életem a családomé, a szeretteimé, és mindent, Mindenkit lesöprök magamról, mert életünk csak egy van, és azoknak is, akik szeretnek, hát nem engedem, hogy az én gondjaim kihassanak senki életére, ezáltal boldogabbá téve őket is. Szerintem csak így lehet!