Mit mondanál valakinek, aki öngyilkos akar lenni?

De én nem érzem azt, hogy én dönthetek az életem felett. Egész életemben úgy éreztem, hogy nekem mindig a lehető legjobbnak kell lennem, mert ha nem, akkor katasztrófa történik. És a legjobb is akartam lenni. Olyan akartam lenni mindig, mint a szüleim, akik sikeres emberek, és számítanak rám, hogy a nyomukba lépek. És engem is mindig hajtott valami belülről. Talán azért, mert amúgy mindig kicsi voltam és ezzel akartam kompenzálni. Állandóan igényeltem mások figyelmét. És ha nem kapom meg, és nem kapok elismerést másoktól, akkor depressziós leszek. Már azt sem tudom, hogy mi az, amire én magam vágyom, és mi az, ami a környezet elvárása, csak túlságosan magamévá tettem. Elvileg felnőttként már nem kéne függnünk mások elismerésétől, de nekem ez nem megy. ÉS sok-sok éve pocsékul érzem magam, mert nem vagyok semminek a középpontjában, nincsenek mellettem és körülöttem igazán emberek. Kiskoromban ez még megvolt.

Egyszer találkoztam itt valakivel a gyk-ról, és mondtam neki, hogy az emberek elzárkóznak előlem, mire mondta, hogy valójában én zárkózom el előlük. Biztos igaza volt. De én még emlékszem arra, amikor természetes volt, hogy volt társaságom és nem voltak önértékelési problémáim. Nem láttam mindenkit gyanúsnak, nem képzeltem mindenkibe rosszindulatot. Ma már egy fokkal rosszabb, mert már világosan látom, hogy nem rosszindulat van az emberekben, hanem egyszerűen elsősorban magukkal törődnek, ugyanúgy, mint én. Mindenki azt hiszi, hogy ő van a középpontban. Nem látok manapság nagyon olyat, hogy az emberek alárendelnék magukat valaminek. Hogy lemondanának kicsit magukról egy csoport, közösség, csapat javára. Tudom, egyébként, mi lett volna az, ami megmentett volna attól, hogy ilyenné váljak. El kellett volna mennem cserkésznek, még kisebb koromban. Pontosan az a közösség, az az értékrend és az az érdeklődési kör, ami nekem való lett volna. Komoly kis srác voltam mindig, aki megbízható, jó értékrendet kapott a szüleitől, szeret bizonyítani, és imádja a természetet. A cserkészet megadta volna nekem azt a közösségi élményt és tartást, ami kellett volna.

És ne gyertek nekem azzal, hogy "sosem késő", mert ezt utálom hallani. Ez az egyik legnagyobb blöff a közhelyek között. Igenis van olyan, ami késő. És van olyan, hogy elvesztegetett tehetség. És van olyan, hogy valaminek máshogy kellett volna történnie és teljesen értelmetlen volt (mint pl. a második világháború). Mindig azt hallom, hogy lépjek túl ezen. Ma elgondolkodtam, és arra jöttem rá, hogy nem AKAROK túllépni rajta. Mert az azt jelenti, hogy kompromisszumot kötök, és elfogadom az életet szarnak. Nem akarom ezt megtenni. Nem akarok szar életet. De a jó életet meg valahogy nem tudom megtalálni. Úgy érzem, már elkéstem dolgokkal, és nem tudok más lenni.

Kösz, ezzel most aztán beljebb vagyok. Tudod hány okos ember lett öngyilkos? Gondolj csak Hemingwayre. Az, hogy okos vagyok, önmagában nem jelent kiutat, sőt, sokszor az az érzésem, hogy csak súlyosbítja a helyzetet az, hogy túl reálisan látok dolgokat. Nincsen elég illúzióm. Az élethez kellenek az illúziók, mert az ember túl gyenge ahhoz, hogy a valóságban éljen. Kell hinni dolgokban. Istenben, halál utáni életben, abban, hogy a mi anyukánk a legszebb, abban, hogy mi vagyunk a legszebbek/legokosabbak, legakármibbek, hogy egyszer nagy emberek leszünk, stb. Nekem ilyenek már nem nagyon vannak. Régen azt hittem, nagyon különleges vagyok, és talán az is voltam (rendszeresen nyertem tanulmányi versenyeket), de az egyetemi életbe belépve látom, hogy itt már nagyon éles a mezőny, és vagy nem vagyok elég különleges, vagy egyszerűen ellustultam, de évek óta kb. semmit nem mutattam fel. Hogy mást ne mondjak, két hetem van a szakdogám leadásáig, és amit eddig írtam, az nagyjából használhatatlan. Látom azt is, hogy nem vagyok különösebben vonzó vagy laza, így a legtöbb lány nem is akar tőlem semmit. És azzal is tisztában vagyok, hogy senki nincs "odafönn", aki figyelne rám. Egy életem van, és azt vagy jól használom, vagy megszívom. Nem figyel ránk senki, ahogy mi se figyelünk az általunk kipusztított fajokra. Az ember csak egy túlfejlett állat, amire az ökoszisztéma "nem volt felkészülve". Lehet, hogy túléljük magunkat, lehet, hogy nem. Az se fog érdekelni senkit. De ha holnap becsapódna egy meteor és az egész földi élet kipusztulna, az sem. A világ cinikus. Nincsenek érzelmek meg erkölcsök. Ami történik, az történik.

Ilyen világképpel nem sok kedvem van élni. De csak így tudom látni a világot, mert eljutottam erre a szintre. Nem tudok többé úgy tenni, mintha hinnék a Mikulásban.