Milyen egy átlagos nap egy borderline diagnózist kapott embernek? Nektek miben nyilvánul meg a betegség?

Hát az én napjaim változatosak. Van mikor tök átlagosnak érzem magam, de utána mindig van egy kis bogár ami elront mindent. Talán az egés zbetegségnk a legrosszabb része a hangulat ingadozás a kilátástalanség és a dühkitörések. Nálam pl volt olyan, hogy azon idegeltem fel magam, hogy nem tudtam kifésülni a hajamat és a fejemhez csapkodtam a fésüt meg kitéptem egy csomó hajat. De utána meg nem is emlékeztem rá, hogy én ilyet csináltam. Nálam most kezd leginkább előjönni a betegségem, és most érzem úgy, hogy muszáj szakemberhet fordulnom, mert már nem birom elviselni. De leginkább az "átlagos napot" a legelső hozzászóló tudta szépen megfogalmazni.

Egyszóval az élet még nagyobb szívás ha BPDs vagy.

Hangulatingadozás, zavartság, vérzékenység, instabilitás, szorongás stb.

Semmi sem biztos velem kapcsolatban, mindig máshogy látom a dolgokat. Szorongásos, depresszív, mániákus epizódok váltják egymást. Akár félóránként.

Önpusztítás, csakhogy menekülj a valóságtól, ettől a rettenettől. Én inni szoktam, nyugtatót szedek, hánytatom magam, vagy megvágom magam, vagy egész egyszerűen beleverem a fejem a falba, vagy szétboxolok egy párnát.

Nem tudok kezelni ezt az egészet, sokszor csak menekülni szeretnék, mániákus epizódban mindig úgy érzem, hogy végre vége van, normális vagyok, de mindig visszazuhanok.

Elképesztő mértékű zavartság van nálam. Bárki össze tud zavarni, roppant ingoványos talajon álló törékeny vár vagyok, nem tudom ki vagyok, mit szeretek, elképesztő módon tudok csüngeni valakin, függök tőle.

Önálló döntéshozásra szinte képtelen vagyok, sosem vagyok stabil.

Reménytelenséget érzek és kilátástalanságot. Irigy vagyok a normális emberekre.

Szorongás alapérzet nálam, olykor rohamosan tör elő, és akkor kiszakadok a valóságból, nem érzékelem mi van körülöttem, csak bámulok ki a fejemből, és várom a pillanatot, hogy mikor kattanol be, megfojt, összenyom a szorongás, a rettengés. Irracionális félelmek.

Sokszor megőrülök még a magány gondolatától, hogy magamra maradjak magammal, néha pedig semmire nem vágyok jobban, minthogy egyedül lehessek.

Önutálat, falásrohamok, néha kínzó üresség, mások manipulálása.

Szívás az egész. És senki nem tud megérteni a környezetemben.

18F

# 13

A kedves válaszoló már megelőzött, de a diagnózis szóról szóra megegyezik az enyémmel.

A helyzet az hogy több orvosnál megfordultam már, de mindenkinél más volt a diagnózis. (Neurózis, mániás depresszió, pszichózis, szociofóbia és ezek együttes tünete.) Többnyire a gyógyszeres kezelés volt végül a „megoldás” de eredménytelenül. Utána elégeltem meg ezeket a kontár sarlatánokat és nyúltam a legrosszabbhoz. Vagyis a tudatmódosító szerekhez.

Igazából utána is olvasgattam a tüneteknek, és végül úgy találtam hogy a borderline szindróma tünetei nagyban hasonlítanak ahhoz, amiket saját magamon tapasztalok. Nagyon jól definiálja a borderline-t az, hogy az egyén a pszichózis és a neurózis határán mozog. Egy kissé a nárcizmusra tudnám hasonlítani.

Tudni kell, hogy a nárcisztikusoknak és borderlineoknak alapvetően ugyanaz a problémája: súlyosan lemaradtak a fejlődésben. Ennek többnyire egy vagy több súlyos lelki trauma áll a hátterében.

A borderlinenak gyakorlatilag nincs saját énje, ezért keres állandóan valakit, aki az ént pótolja, és ezért ragaszkodik hozzá foggal-körömmel, akkor is ha ez nagy fájdalommal jár. A borderlineok sokszor a bántalmazás egész magas fokát képesek elviselni, csak ne fosszák meg tőlük ezt a "külső ént".

A nárcisztikus embereket általában kora gyermekkorukban éri a sérülés, mely az egészséges énkép kialakulását gátolja. Valószínűleg azt éreztették velük, bármit is tesznek, nem elég jók, alkalmatlanok. Ezek a korai tapasztalatok okozzák a "nárcisztikus szégyenérzet" kialakulását mely a "nárcisztikus düh" kiváltója, valahányszor úgy érzik, hogy nem tisztelik őket eléggé, vagy valaki viselkedése rossz fényt vet rájuk, s ezzel felszakítja a régi sebeket.

A nárcisztikusoknak sincs normális énjük, de van egy "álénjük", egy, a világ felé tárt hamis arc, ami a legfontosabb számukra, ha ez összetörik, halottnak érzik magukat, lesüllyednek abba az állapotba, amiben a borderline megrekedt. A borderline tehát nagyjából a nárcisztikus álénjébe kapaszkodik, a nárcisztikus meg a sajátjába, de szüksége van ennek a látszat énnek az életben tartásához a borderlinera.

25/F