Miért undorodom mindentől?

Ennek oka is van. De még mindig nem értem. Anyám az oka. Gyerekkoromban nagyon sokat bántalmazott, lelkileg is és fizikailag is, szép szavakat nem kaptam tőle, én voltam a legrosszabb, a legszerencsétlenebb, a legrondább és ez évek óta ment. 19 év után végre elhagytam, elmentem otthonról egy nagyobb veszekedés után, de a szidásokat és a megjegyzéseit nem hagyta abba, és a mai napig is folytatja (üzeneteket küld nekem, mennyire ronda vagyok, sose fogok kelleni senkinek). Nem szoktam mondani, de nem vagyok a mainstream csaj, gyűlölöm a műkörmöt, a magassarkút és majdnem minden lányi dolgot, hamarabb bújom a könyveket. Ő ezért gyűlöl, mindig azt hangoztatja, hogy sohasem fogok senkinek sem tetszeni, egy fiú sem fog akarni. Tudom persze, hogy ez most csak panaszkodás az én szempontomból, de mintha valami poszttraumatikus stressz szindrómám lenne. Már egy jó ideje nem élek vele, és mindentől undorodom, kényszercselekedeteim vannak, ha eszembe jut, még a párnára sem fekszek le szívesen, nem takarózom be, mert mindig ő jut eszembe, és olyan, mintha őt érinteném meg. Undorító. Sajnálom, de undorom, és ő rég nem az anyám, ezt már gyerekkorom óta tudtam, és anya nélkül nőttem fel egy terrorházban. Nem tudom, mit tegyek. Pszichológusra most nincs időm, sem pénzem.