Nektek voltak már öngyilkos gondolataitok? Megtettétek?

Igen voltak.

Mikor úgy gondoltam az lenne a legegyszerűbb megoldás, az jutott eszembe hogy az lenne a végső gyengeség.

Ezen aztán annyira meglepődtem, hogy órákig csak feküdtem egy helyben. Azóta milliárdszor jobban vagyok mi több, az a gondolat vetett véget a depinek

Napi szinten többször is, már megszoktam az elmúlt 11 évben. Nekem ez olyan mint amikor az ember ellenállhatatlan vágyat érez arra hogy egyen valami egészségtelen, zsíros, hizlaló kaját, de nem szabad és ellenáll.

Viszont amúgy sincs semmi jó amiért érdemes lenne élnem, csak egyszerűen kitűzök magamnak (legtöbbször lehetetlen) célokat amiért azt mondom magamnak hogy, "Na akkor még ezt az két napot/egy etet/három hónapot/fél évet bírjuk már ki...". Persze egyre jobban leépülök és napról napra egyre kevesebb erőm van küzdeni, de még kitartok (még...).

Az 5-ös hozzászólásban leírtak rám is igazak. Én is hasonlóan érzem magam. Most is kitűztem egy elég nagy célt magam elé, ami végleg kihúzhatna a szarból, de félek, hogy nem lesz erőm még belekezdeni sem, nemhogy végigcsinálni.

Velem még az is nagy baj, hogyha netán valami sikerül, már annak sem tudok örülni. Egyszerűen semminek nem tudok örülni. Most egy nagyon régi álmom vált valóra (sikerült kisebbre cserélni a lakásunkat), elég nagy siker és öröm lenne ez egy egészséges embernek, de én már ennek se örülök, pedig nagyon akartam. Parázok mindentől, a költözéstől, attól, hogy a szomszédok milyenek lesznek, a lakásfelújítástól, a környéktől stb.

Úgy vagyok az életemmel, hogy mindig van egy kis reménysugár, vagy egy újabb lehetőség, hogy kimásszak a depiből és ne legyek öngyilkos, de aztán persze nem változik semmi, ugyanúgy az akarok lenni, de egy megmagyarázhatatlan ok visszatart. De minden egyes alkalom után csak egyre szarabbul vagyok és egyre jobban meg akarok halni. Ez megy már 10 éve, orvosok, terápiák, gyógyszerek, semmi nem segít, csak egyre szarabb.

Neked amúgy miért vannak ilyen gondolataid?

Nálam az volt akkoriban a gond, hogy egyedül éreztem magam, mintha nem kellettem volna senkinek, mintha egy senki lettem volna.