Állandó halálfélelmem és betegségtudatom van. Van ötletetek, miket lehetne csinálni?

Neked is elküldöm, lehet, hogy segít.

Aki nem élte át ezt a problémát, az nem biztos, hogy tudja, a megoldást. Én a nyár egy bizonyos szakaszán éreztem magam borzalmasan pocsékul, hasonlóan ahhoz, amit leírtál. Senkinek sem szóltam róla, és senki meg nem mondta volna rólam, hogy én valami óriási mentális szenvedést élek meg.

Már egy jó ideje úgy érzem, hogy nagyjából helyreálltam, és sikerült megküzdenem a gondolattal, úgyhogy már merek róla beszélni. Nálam váratlanul egyszer csak kikattant bennem, valami mentális védőrendszer. Hirtelen felfogtam teljes mértékben, hogy a földi létem véges, és ettől a gondolattól nem tudtam szabadulni, és borzalmasan éreztem magam. Valami nekrofóbia szerű érzés volt és nem tudtam, hogy minek csinálok bármit is a földön, ha nem láthatom, hogy mi lesz a sorsa. Aztán pár nap után értelmes válaszok, magyarázatok jutottak az eszembe, amik megnyugtattak.

Ezek röviden a következők:Minden ember tisztában van azzal a ténnyel, hogy egyszer meghal, mégis ha mentálisan egészségesen és normálisan működünk akkor ösztönösen távol tartjuk magunkat ettől a témától, és már is tabuval bélyegezzük. Teljesen normális, ha így működik az ember, hiszen így tud hasznos lenni a társadalom számára. Azon is elgondolkodtam, hogy mennyi teherrel jár az empátia. Az együtt érzésből, a negatív dolgok sokkal inkább átragadnak, mint a pozitív dolgok. Akkor (önző szemlélettel) nem túl hasznos az empátia, hogyha túlnyomó részt csak boldogtalanságot hoz. Visszatérve értelmező válaszokként ezeket találtam, illetve jutottak eszembe: Ha valaki megérti a végtelen fogalmát és teljesen átérzi, akkor inkább választana véges életet, mint egy véget nem érőt, mert abba iszonyú belegondolni, hogy valaminek nem lehet véget vetni, de soha. Eddig oké egyszer meg kell halni, de nem biztos, hogy akkor halok, meg, amikor szeretnék. Sok esetben nem lehet tudni, hogy mikor következik be a halál, ezért fölösleges is ezen a gondolaton marcangolni magunkat. Bekövetkezik, és utána nem fájhat már semmi! Azt olvastam, hogy egy bizonyos kor után már nem félnek a haláltól, sőt, könnyen elfogadják a helyzetet, mert sokat láttak a világból és elfáradtak, megnyugvásra vágynak. Ami még segített, a végesség elfogadásában, az az, hogy egyszer én is megszülettem, és nem voltam semmi azelőtt. Nem végtelen vagyok, hanem van kezdetem és ebből következtetve lesz lezárás is. Nem fájt nekem a "nem létezés" még tudatom se volt. Akkor a halál után már nem fájhat semmi. Összegezve a létezés nemlétezés témáját tartom a legmagasabb filozófiai gondolatnak.

Azt, szinte garantálni tudom, hogy a lélekbe maró fájdalom, az véges. Semmi sem tart örökké, ahogy a fájdalom se. Egy idő után magától kijavítja magát az elméd, mert az emberi test, az annyira tökéletes, hogy képes, számtalan problémát megoldani, mivel nem akarja ezt a mentális hibát megtartani.

Ez a jelenség, sokszor abból is fakadhat, ha úgy érzed, hogy rosszak a társasági kapcsolataid, illetve akkor, ha úgy érzed, nem sikerült elérned bizonyos célokat. Szóval a beteljesületlen élettől fél az ember, és nem akar úgy meghalni, hogy attól fél, hogy nem csinált semmi értékeset, nem érhette el céljait. Ha nagyon monoton az élet, nem történik benne semmi új, akkor szintén erősítheti ezt az érzést.

Azt javaslom még, hogy a semmit nem csinálás helyett, segíts másokon, apró dolgokban. Nem adakozásra gondolok, csak önként szolgáltatott segítségre, mert ettől igazán értékesnek érezheti magát az ember.

Ha esetleg nem ismernéd, ajánlom az agykontrollt.