Szerintetek elárulna?

Figyelj, nem fogod szeretni amit írok, de ne vess megérte, most úgy adok tanácsot, hogy voltam a te helyzetedben és bár mindenki élete más és más, mégis úgy hiszem a tapasztalataim alapján van jogom azt mondani, amit fogok.

Hogy tud, először elmesélem a történetem, hátha így megérted amit mondani akarok: nagyjából 12-13éves korom óta zuhantam lelkileg egyre lejjebb, volt részem sok mindenben, de egy valaminek esélyt se adtam: Hogy tényleg segítséget kapjak. Pedig egyértelműen kellett volna, de nem akartam elismerni, mert túl félelmetes lett volna és mert rettentően ijesztőnek tűnt hogy beszélnem kéne a szüleimmel. Az évek során több embert avattam a titkomba, majd löktem el, mint ahány esélyt egyáltalán megérdemeltem. Elmondtam nekik hogy milyen rossz, beszéltem a sötét gondolataimról, de nem hagytam nekik, hogy tényleg segítsenek. Ha pszichológusról beszéltek nekem, bezárkóztam és visszavonultam. Volt egy kis időszak 14éves korom tájékán amikor komolyan elgondolkoztam a szakemberen és majdnem elmentem, de végül nem, mert túlzottan féltem. Féltem tőle, a családomtól és attól hogyha kiderülnek a titkaim, őrültnek hisznek majd, vagy megvetnek, kigúnyolnak. Pedig a barátaimtól csak pozitív megerősítést kaptam. Na és persze azt hogy el kéne mennem pszichológushoz...

Nagyjából egy korú voltam veled, amikor vagdosni is elkezdtem magam. Nagyon megijedtem, mert éreztem hogy ez már komoly dolog, de még így is hitegettem magamat. Volt két tanárom akik pár dolgot tudtak rólam, és beszélgettek velem, próbáltak segíteni, de mivel teljesen elzárkóztam a szakember témától így elég nehéz eset voltam. És tudod még ha valakinek sikerült is rést találnia a falon és elgondolkoztam rajta, hogy talán tényleg kéne pszichológus, akkor azonnal jött az, hogy de a szüleimet nem szabad beavatni, szóval ki van zárva az egész. Ismerős? Úgy tűnt körülbelül nálad is hasonló a helyzet.

Először pszichológushoz akkor volt szerencsém, amikor az egyik tanárom sarokba szorított és azzal vár egy reggel, hogy meghívott valakit beszélgetni. Elkértek az első órámról és hármasban beszélgettünk. A nő feleannyira se volt ijesztő, mint amennyire én rettegtem tőle és igazából egész kedvesnek tűnt. De elmondta hogy komolyan kéne vennem a dolgaimat és hogy szerinte határozottan kéne nekem a segítség. Azt is mondta, hogy a munka 98%át én végezném, de az a 2% amit a szakember hozzátesz, nagyon fontos, mert még iránymutatás mellett is nehéz talpra állni, nem hogy úgy, hogy egyedül küszködsz és az energiádat ezzel sokkal jobban elpazarlod. És felajánlotta hogy járhatnék hozzá ingyen, a szüleim tudta nélkül, mivel iskolapszichológus volt, bár nem a mi sulinké. Ez végül rajtunk kívül álló okok miatt nem jött össze, de azt hiszem ez indított meg azon az úton, hogy rájöjjek mekkora hazugság az, hogy nincs segítségre szükségem és majd megoldom egyedül. Mert nincs rendben az, ha az ember állandóan öngyilkosságra vágyik, meg az sem ha annyira nem tudja kezelni a problémáit és érzéseit, hogy a végén falcolásban vezeti le az egészet. Ez nem egészséges és igenis probléma, de nem olyan nehéz orvosolni, feltéve hogy nem egymagad akarod megoldani. Arról van szó, hogy bizonyos dolgok kezelését nem sajátítottad el eléggé, vagy olyan dolgok vannak jelen az életedben amiket nem tudsz kontrollálni, és mindkét esetben egy egy érzelem levezető cselekvés, de megtanulhatod a dolgokat másként csinálni. Csak ahhoz segítség és erőteljes önismeret fejlesztés kell. A falcolás komoly dolog, ne próbáld lekicsinyíteni, bármennyivel könnyebb is úgy gondolni rá és úgy kezelni, mintha apróság volna. Fontos, hogy adj esélyt magadnak, hogy megtanulhass másként reagálni az életre.

Hogy a történetem befejezzem, végül idővel megtörtem annyira hogy a tanárom beszélhetett anyukámmal. Korrekt volt, megvárta az engedélyem. És tudod mit? nem számított semmit. A szüleim nem tudtak mit kezdeni a dologgal, sem akkor, sem most. De eljutottam pszichológusokhoz. Először két rettentő rosszhoz, majd harmadszorra már egy jobb fejhez, de a dolgok valahogy képtelenek voltak jól alakulni. Azt hiszem végig gondjaim voltak és talán még vannak is a segítség elfogadásával. De 18 évesen az osztályfőnököm iránymutatásával már tényleg komolyan segítséget kértem, a TB-s pszichiáterhez mentem és ott kaptam pszichológust is. Azóta oda járok és kettőjüknek az életemet köszönhetem. Most 20 vagyok. És még mindig fuldoklom a problémáimban, pedig már rengeteget tanultam. De ez az egész túl régóta tart és én túl mélyen benne vagyok, nem olyan egyszerű kijönni és talpra állni. És tudod mit bánok a legjobban? Hogy 14 évesen nem mentem el egy pszichológushoz, mert minden más lehetett volna. Akkor még nem voltam annyira mélyen, megelőzhető lett volna. Talán vagdosni se kezdtem volna el magam és most nem lennének mindenhol hegek amik emlékeztetnek. És így utólag kiröhögöm a saját félelmeimet, mert egyáltalán nem kellett volna minden rosszat beismerni a szüleimnek, egyszerűen csak túl bonyolítottam a fejemben. Ha azt mondom nekik, hogy szeretnék elmenni egy pszichológushoz mert talán jó volna beszéli eggyel, elvittek volna és nem kellett volna elmondanom nekik, hogy halál vágyam van. Nem kell tudniuk. Láthatóan nem is akarják tudni, tekintve hogy miután tudomást szereztek róla is inkább tettek úgy, mintha nem tudnák.

Szerintem nagyon jó, hogy van egy ember az életedben, aki a helyes irányba terelne. Engedd neki hogy segítsen, mert igaza van. És ha nem árul el téged a szüleidnek, hanem még akár évekig őrzi a titkod, neked attól nem lesz jobb. Nem tudom ő mit fog tenni, nehéz döntés ez az egész és ha te így viselkedsz akkor nincs jó opció, szóval én inkább azt javasolnám hogy ne hozd ilyen helyzetben és irányíts te, fogadd el a segítséget. Emlékszem amikor 14 évesen majdnem elmentem egy pszichológushoz, az úgy indult, hogy a neten vannak pszichológusok, akik a honlapjukon csinálnak egy olyan részt, ahol kérdésekre válaszolnak. Írtam egy ilyennek próbaképp, megkértem hogy ne is rakja ki a kérdésemet és váltottunk pár levelet. És azt tapasztaltam hogy nagyon jól esik az a megértés és elfogadás, amivel ő válaszolt nekem. És jól esett kicsit olyannál lerakni a terheket, aki tud is mit mondani rá. Szerintem próbálj meg te is egy ilyet. Nincs tétje, csak egy szimpatikus pszichológusnak írj a problémáid egy részéről és hallgasd meg mit mond. Veszteni valód nincs, de a pszichológusok talán kevésbé lesznek ijesztőek.

És tényleg, ne hidd, hogy a problémák idővel elmúlnak. Neked kell szembenézni velük, de jobb ha addig teszed, amíg még kilátsz a gödörből. Minél kisebb a problémád, annál könnyebben talpra állsz és hidd el nekem hogy nem éri meg a szenvedés. Segítséget kérni nem szégyen, hanem bátorság, de elfogadni még sokkal nehezebb. Te kértél segítséget ettől a tanártól, most próbáld elfogadni is. Nem vagy egyedül és ez nagyon sokat számít. Sajnálom hogy nem a kérdésedre válaszoltam, de köszönöm ha meghallgattál és remélem elgondolkozol ezen.