Ez már depresszió? Lentebb kifejtem, kérlek ne ítélkezzetek, nem könnyű, és egyre rosszabb.

Röviden szeretném leírni, hogy mi miatt gondolom magam annak. Már az óvodában furcsa, visszahúzódó gyerek voltam, nem játszottam, sokszor "bántottak" a többi gyerekek fizikailag, és mentálisan is. Az általános iskolában teljesen kiközösítettek. Ez idő alatt sokat megvertek, és már akkoriban egyre antiszociálisabb lettem, és kezdtem félni az emberektől. Mára úgy lépek ki a kapun, hogy előre megnézem van-e ember az utcán, ha nem muszáj el sem indulok. Sokan említették már, hogy egy pszihológus megnézhetne. A mostani sulimban nagy a követelmény, de jól tanulok, így kezdtem év elején azt érezni lehet vége a szorongásnak, és a tanulás elvonja a figyelmem. De a kudarcok érzékenyen érintettek, így az önbizalmam szinte eltűnt, nem érzek már igazi boldogságot. Szüleimnek, főleg anyának próbaltam megnyílni, de kinevetett és leszidott, hogy ne ostorozzam magam mindenert. Hónapok óta sírok, és a sporttal nem tudtam levezetni a feszültséget így azt a vágassal pótoltam. Anya megtudta és megfenyegetett, hogy elmondja apámnak, aki mellesleg csalja őt. (Ehhez semmi közöm de régen egy másik nővel való viszonya kiderült, és nagyon kiborultam, mert időre szétszakadt a család. Azóta "béke" van.) Visszatérve ez szintén nem esett jól, és most már itthon is félek lenni. Biztos furcsán hangzik, de hihetetlenül félek attól mások mit gondolnak rólam. Annyira próbálok megfelelni, ha nem megy akkor kínzom magam, és azt érzem, ezzel törleszthetek. Köszönöm annak aki ezt elolvasta, és kérlek attól, hogy 15 éves lány vagyok ne gondoljátok, hogy sima tini-hiszti, mert túl régóta tart, és nincsen semmilyen fiús / szigorú szülős problémám sem.