Van-e itt olyan, aki gyerekkorában nemi erőszak áldozata lett, és hajlandó név nélkül leírni, hogy hány éves volt, ki követte el, stb?

Pff, tényleg jó sokan vagyunk... Szomorú ez.

Engem először 14 éves korom környékén az akkori szomszédunk zaklatott szexuálisan (de ő a saját gyerekeit is, ráadásul én még örülhettem, hogy "csak" fogdosott). Persze, a szokásos dolog volt, hogy nem mondtam el, csak a barátnőmnek, aki a szomszéd lánya volt - s mint kiderült - szintén zaklatott gyermek. Ő persze nem tartotta titokban, de a fickótól mindenki félt, még a felesége is, mert brutális volt, így aztán csak az lett a vége, hogy én voltam a hülye. Nekem ez nagyon furcsa volt akkor, ma már tudom, hogy vannak ilyen emberek. Azóta nem tartom a kapcsolatot semelyik szomszédommal (már máshol lakom), soha. Nem is nagyon érdekelnek. Csak a baj van velük.

Később voltak különböző esetek, buszon, villamoson, akik fogdostak, és én is megkarmoltam őket, vagy leüvöltöttem mindenki füle hallatára - akkor már karakánabb voltam. Elég nyitott személyiség vagyok bizonyos tekintetben, a történtek ellenére...

Húszévesen viszont majdnem rápacsáltam a nyitottságomra: hagytam, hogy egy szimpatikusnak ítélt, vadidegen férfi három óra beszélgetés után hazakísérjen. (Mondanom sem kell: viktimológia!!!) Hát nem köszöntem meg... Ő erőszakoskodni kezdett, és - bár nálam egy fejjel alacsonyabb volt, én elég magas vagyok - ledöntött (a Duna partján ültünk, a lépcsőkön, a Lánchíd mellett), és - behatolás nélkül, de - kiélvezte magát rajtam. Hazáig ruhantam utána...

Sokáig élt bennem a düh az ilyen alakok iránt, de tudom, hogy igazából sok múlik az ember lányán is. Vigyáznunk kell magunkra! Én még szerencsés voltam! Isteni jótétemény, hogy a férjem volt ennek ellenére nekem az első, és hogy túltettem magam az incidenseken (engem anno nagyon megviseltek ezek, nagyon komolyan érintettek).

Amúgy nálunk a családunk több tagja szenvedett el gyerek- vagy fiatal korában szexuális erőszakot, sajnos tényleg iszonyú gyakori ez.

12 éves voltam, mikor összejöttem egy fiúval.

Nagy "szerelem", rózsaszín köd, hú megfogta a kezem tipusú.

2 évvel volt idősebb nálam. Nem tudtak róla csak a barátaim, a szüleim sosem figyeltek rám.

Nem akartam vele még lefeküdni, fiatalnak éreztem magam hozzá, de ő erősködött. Mindig leszereltem valahogy, és látszólag beletörődött. Elhívott egy ismerőse szülinapi bulijára, szüleim erről sem tudtak, úgyse kerestek délutánonként. Elmentem vele, alig vártam életem első nagylányos buliját, hisz előre mondta, hogy nagy felhajtás lesz felnőttek nélkül.

Út közben (távolsági busszal kellett menni) adott valami tablettát, hogy azt vegyem be, meglátom milyen jó lesz. Nem akartam, de végül rábeszélt, hisz mit árthat. Fiatal voltam és bíztam benne. Attól furán éreztem magam, mintha kiszálltam volna a világból és valahonnan máshonnan, távolról hallanám a hangokat, és elmosódva, nagyon élénken láttam mindent. Az utat egyáltalán nem figyeltem. Végül kb 1 óra buszocskázás után leszálltunk végre. Sétáltunk az úton egy erdőbe, még viccelődtünk is, milyen jó lehet itt lakni távol a zajoktól.

Végül odaértünk eg házhoz, ami üres volt. Amint beléptem bezárta az ajtót mögöttem kulccsal és előkerülcs egy kés is.

Az ágyra lökött és azt mondta, ő mindig megkapja, amit akar, így vagy úgy..

Miután végzett, a késsel elszórakozott egy kicsit, aztán kirakott. Nem tudom, hogy jutottam haza, szerencsére senki nem volt otthon. Bekötözgettem a sebeimet (nagyimnak a beteg karja miatt mindig volt otthon fáslija), és hosszú ideig senkinek nem szóltam. Észre sem vették, a suliban úgyis mindig csendes voltam, otthon meg.. pff.

Rá egy évre lett egy barátom és egy barátnőm akiknek elmondtam. A fiúval később összejöttünk, és azóta össze is házasodtunk. Az a másik srác néha még meglepett otthon, mikor a férjem (akkor még csak barátom) dolgozott, olykor 1-2 haverjával. Továbbra is csak a szerelmemnek mondtam el, ő kért, hogy jelentsük fel, de nem akartam. Féltem, hisz bizonyíték nincs, a rendőrök úgysem foglalkoznak manapság semmivel. Szép lassan abbahagyta, nem láttam többet. Az első alkalom óta rámálmaim vannak, hol minden nap, hol hetente, de van, hogy nem jelentkeznek néhány hónapig. A szüleim azóta sem tudják, és nem is fogják soha. Szégyellem, hogy ilyen naiv voltam, és részben én tehetek róla. Le kellett volna állítani még időben.

Nem vagyok viszont sem szép, sem vékony, nem szoktam inni és nem is vagyok egy társasági ember, általában póló és hosszú nadrág van rajtam, mióta az eszemet tudom. Sosem hagytam előtte addig elmenni, hogy jogosan beinduljon és a férfiúi ösztöne miatt ne tudjon leállni.

Pszichológushoz sem mentem, hisz a szüleim nem tudtak róla, és különben sem akartam felemlegetni senkinek, legfőképp egy idegennek. Tudtam, hogy kukán ülnék a szobában, akkor meg minek?

Felhívtuk egyszer a NANE-t, de csak annyit tudtak segíteni, hogy sajnos tényleg nem érdemes szólni a rendőrségnek a tapasztalat alapján.

L/18

Szia!

Bár rég érkezett már válasz erre a kérdésre, de úgy gondolom, hogy erről nagyon fontos lenne minél több embernek tudnia.

Írnék egy pár gondolatot én is, ha megengeded…

Nem is tudom melyikkel kezdjem, ugyanis két ilyen esetet is át kellett már élnem, s ebből az egyik hosszan tartó, többször ismétlődő eset volt. Akkor kezdem tudatosulásuk sorrendjében… Tudod, nem könnyű erről írni…

18 éves lány vagyok, 2 éve nyáron történt, amikor egy 150-200 fős táborban voltam, vegyes életkorú és nemű társaságban. Az egy hetes tábor 5. éjszakáján egy 5-6 fős baráti férfitársaság hívott oda magukhoz. Végtelenül magányos voltam abban az időszakban, és naiv 16 éves lány. Órákor keresztül beszélgettem az átlagban 36-40 év körüli tisztán férfiakból álló társasággal. Barátságosak voltak, sokat nevettünk, ők ittak… túl sok alkoholt fogyasztottak el aznap. Kis idő múlva már részegek voltak, s bár kínáltak engem is, mégsem kértem semmilyen alkoholt. Rövidesen az egyik apám korabeli férfi (akkor 38 éves volt) fogdosni kezdett. Csak álltam ott mellette lemerevedve, ezernyi gondolattal a fejemben. Akkor még csak nem is féltem, egyszerűen nem éreztem semmit, csak annyit, hogy képtelen vagyok megszólalni, megmozdulni. Jobb híján álltam ott, mint egy darab fa, rezdületlen arccal, mozdulatlanul. Mire felocsúdtam az első sokkból és egyáltalán képes voltam gondolkodni, addigra már a bugyimban járt a kezeivel. Gondolatok, érzelmek és lehetséges megoldások ezrei jutottak eszembe pillanatok alatt, mégsem tudtam mit tehetnék.

Közel 2 méter magas lehetett… izmos, 38 éves férfi… ellene nem volt esélyem fizikai erővel. Nem menekülhettem egy szobába, amit nem lehet kulcsra zárni. Így egy megoldás maradt, legalábbis akkor egy tűnt „járhatónak”. Ott maradni, nem futni, nem menekülni, nem kiabálni. Maradt az a megoldás, hogy verbálisan kell felülkerekednem rajta. Esélyem csak így volt. Ehhez viszont észnél kellett lennem, ami viszont ebben az esetben nem is olyan könnyű.

Körülbelül 1-1,5 órás testi-lelki és szellemi harcot vívtam vele aznap éjjel. Ő erőszakkal reagált, ütéssel, pofonnal, én pedig mindvégig maradtam az emberi hangnemben folytatott „beszélgetésnél”. (addigra már közel nem a kis társaságnál voltunk, hanem valahol az épület másik oldalán… messze mindenkitől.) Közel 1,5 órás harcunk végére én már minden voltam csak nem élő ember. Elmeséltem neki, hogy, bár a mondataiból tökéletesen levehető, hogy mire készül, mit szeretne tőlem, de én az utolsó pillanatig ki fogok tartani, és hiszem, hogy ő ennél sokkal jobb ember. Tudtára adtam, hogy hiszem, hogy van benne annyi EMBER, hogy nem fog megerőszakolni egy 16 éves szűz lányt. Ezután hagyta, hogy menjek. Ő visszatért a „barátaihoz” én pedig a szállásom felé igyekeztem. A ház tövében rogytam össze, megverve, lelkileg teljesen padlót fogva. Talán akkor jött ki rajtam minden. Remegtem, féltem, sírtam, forgott a gyomrom az egész helyzettől…

Ám a megpróbáltatás még csak ekkor jött. Hátra volt még 2 nap… szembe kellett néznem a ténnyel, miszerint össze vagyok zárva a férfival… összeverve, megalázva újra hinni és bízni, igazán embert-próbáló feladat.

És tudod… megtört bennem egy bizalmat… a férfiak iránt, de az a 2 nap, amit még el kellett töltenem egy helyen ezzel a férfival, megtanított valamire. Mégpedig arra, hogy bármit is csinál az ember, lennie kell még egy esélynek. Megtanított hinni abban, hogy képes vagyok a végsőkig harcolni, és megbocsátani. (nem feledni!!!… megbocsátani…)

Megbocsátottam neki, elfogadtam, bár nem feledtem, sosem fogom és nem is akarom… szétválasztottam a személyt és a történteket, ma már nem félek tőle, azóta is összefutottunk már (igaz véletlenül), de ma is mernék vele találkozni.

S hogy mit okozott a későbbiekben? Jó kérdés… félek, félek a férfiaktól, félek a testi kapcsolattól, egy-egy pillantástól és érintéstől. És van még valami… a szüleim sosem tudták meg, hogy mi történt…

Majd folytatom még…

18/L

Nagyon sajnálom, mind azt, ami veletek történt!

Hogy egyáltalán, vannak ilyen férfiak!

Velem is hasonló dolog történt, mint egy előttem válaszoló nővel. 16 éves voltam, amikor elmentem egy buliba. Volt egy srác, aki már évek óta tetszett.. Végig vele voltam, meghívott egy két italra. Később már csak arra eszméltem fel, hogy az ágyán fekszem, ő pedig rajtam. Homályos az egész, szinte semmire nem emlékszem... Csak arra, hogy nagyon fájt, véreztem.. Rohantam hazáig, sírva. Én ezt nyilván nem akartam, még szűz voltam. Napokig a szobámban ültem és sírtam. Nem szóltam senkinek erről.

A fiú persze mindenkinek elmesélte a barátai közül, hogy "megvoltam neki", de nem egészen úgy ahogy történt. Én erről nem tudok mesélni, egész egyszerűen egy szót sem szólok, amikor bárki rákérdez.

Később lett egy barátom, akivel már 7 hónapja együtt voltunk, amikor úgy éreztem készen állok. Hát nem álltam készen. Azóta másik kapcsolatom van, de az is komoly. Egyszerűen nem tudom élvezni az együttlétet, úgy érzem, valami rosszat csinálok, ami miatt bűntudatom van.

Szinte minden nap eszembe jut az eset, nem félek, inkább szégyellem magam, miközben tudom, hogy nem nekem kellene. Nem tudom valaha még rendbe jövök-e lelkileg ezt követően..

20/L

Uhmmm... Ez egy jó régi kérdés. Üdv. 2024-ben!

Hát nekem egy kicsit érdekes a sztorim, ugyanis óvodás voltam(talán 3 éves), és nem felnőtt követte el az esetet. Sajnos többször is előfordult... Volt egy nálam kb. 2-3 évvel idősebb kisfiú, (akit mostmár így visszagondolva feltételezem, hogy vagy látta valahol, vagy ő maga is bántalmazott volt és így lett bántalmazó) aki a barátaival behúzott egy bokor mögé, és érted mit csináltak. Akkor még nem tudtam, hogy mi ez, és nem igazán tudtam ellenkezni, mert 3-an voltak, s ugye 2 segített annak a gyereknek.Nyílván próbáltam az Óvónőknek szólni, de mivel én voltam a "hisztis kislány" így nem igazán hittek volna nekem s az egyik óvónő annyira utált, hogy konkrétan a lábamnál fogva megrángatott egy párszor. Ezeket a szüleimnek sem mertem elmondani. Ők sajnos csak annyit vettek észre, hogy néha kiskoromhoz képest exuálisan viselkedtem, majd féltem az érintéstől.Nem gondoltam volna, de sajnos ezek elég nagy nyomot hagytak bennem ahhoz képest, hogy már felnőtt vagyok. Undorodom a sdxualitástól, és az ilyen dolgoktól nem is igazán vonzódom senkihez, vagy csak nagyon ritkán, nem is csinálom ezeket, s jóformán mondhatni Aszex lettem.