Ti hogy döntöttétek el hogy pszichológusok lesztek?

Én ugyan nem vagyok pszichológus, de elég sok pszichológiát tanultam/tanulok és amennyiben nem azt az utat járnám, amit most, akkor ezzel foglalkoznék - leginkább gyerekekkel (emellett a szexuálpszichológia érdekelne még azt hiszem).

Szerintem fontos azt eldönteni, hogy pszichológusként mire "specializálódnál", tehát a szakmán belül milyen terület érdekel? Ezen kívül milyen életkorú személyekkel foglalkoznál leginkább (gyerekkel, felnőttekkel)?

Talán ez segít valamelyest a döntésed meghozásában és így számításba tudod venni a lehetőségeidet is. Abszolút laikus véleményem volt ez, csak amennyi rálátásom és eddigi tanulmányaim voltak az alapján írtam. Sok sikert, bármit is döntesz!

Én pszichológiát tanulok, most leszek harmadéves.

Segíthet ha olvasol kicsit a témában, vannak lazább szövegű könyvek is. Az első 3 évről annyit, hogy még sokmindent nem fogsz vele tudni kezdeni, mindenképp tovább kell menni ha komoly céljaid vannak, de többféle lehetőség van. Nekem például az volt a célom, hogy gyerekekkel foglalkozzak, mostanra pedig nem utálok semmit jobban mint a fejlődéslélektant.

Annyit tudok mondani, hogy nagyon sokan jönnek ide, sok olyan aki el se végzi, akit nem is érdekel, aki be se jár az órákra, aki nem tanul tovább. Ez benne van, majd meglátod vagy meglátjátok ha ide jössz vagy jöttök, hogy milyen. Az eleje még nem olyan izgi, persze ha belemerülsz sok érdekességet rejt már most is, de leginkább kíséreletekről van szó, amiket korábban mások elvégeztek és ezekből nagyon sok elmélet kialakult. Aztán azt sokan felülbírálták, más kutatásokat végeztek, aztán az vagy bejött vagy nem. Van mellette több biológiával kapcsolatos tantárgy is, statisztika, illetve műhelymunkák, amik saját kutatások. Nem vészes, segítenek, és mire oda jutsz már tapasztalsz annyit az egész világból, egyetemből, hogy nem lesz gond. Az egyetem szerintem megadja azt az időt, hogy rájöjj mi az ami érdekel, mi az ami nem érdekel, mi az amit eddig jól vagy rosszul gondoltál. Szóval világosabbá teszi a dolgokat, önállóbb leszel, szerintem sok haszna van, garantáltan nem hagy hidegen. Én tényleg azt kívánom hogy megtaláld és megtaláljátok azt ami érdekel titeket, de ehhez el kell kezdeni ásni és csak ásni, egyre mélyebbre. Ha nem tetszik akkor sincs gond, dönts most a szíved szerint, ha sokféle lehetőség van akkor aszerint ami jobban érdekel, amivel kapcsolatban kevesebb kétséged van. A kétség nem baj, mindenkinek van, mindenki fél, mindenki másképp éli meg az egyetemet, de az életet is.

Bennem sem volt szerintem sokkal több érzés vagy gondolat mint most benned, emberekkel akartam foglalkozni, segíteni nekik, és hogy őszinte legyek most sem tudok sokkal több érvet felhozni hogy miért vagyok itt, csak érzem hogy jó és szeretem, és érdekel, egy kicsit még a fejlődéslélektan is. Van egy nagyon jó segédoktató aki nagyon lelkesen tud róla beszélni, és képes megszerettetni az emberrel, nem vészes.

Jó az ha az ember nyitott mindenre és érdeklődik mások felé, de egyáltalán nem kell már most Dr. Megmondóembernek és segítőembernek lenned. Kialakul az, de legalább alakulni fog valahogy.

Egyébként aki el akarja végezni, az el tudja, ettől végképp ne félj. Amúgy ha odafigyelsz nagyon sok tanácsot átadnak a tananyag mellett a tanárok, legalábbis nálunk kivétel nélül mindenki gyakorló pszichológus is.

Azt jó ha tudod, hogy nagyon sok év mire oda jutsz hogy valóban azt csinálod amit most gondolsz hogy csinálnál. Sok tanulás, és mégtöbb tapasztalat. Ez ne riasszon el, jó lesz :)

Először orvos akartam lenni, pont azért, hogy másokon segítsek, hogy "szebbé tegyem a világot " és hasonlók, mérhetetlenül idealista vagyok/voltam . Ez volt kilencedik vége felé. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg egyetemen szenvedni fogok, ami önmagában nem lenne baj, csak féltem is, hogy majd a kezemben halnak meg emberek, vagy neadjisten hibázom és szétperelnek. Aztán jöttek a csalódások körülöttem és ugye én is csalódtam másokban.

Mindig átláttam az embereken, megéreztem, ha valami nem stimmel, ha titkolóznak, sunnyognak előttem. És valahányszor ezt éreztem, lecsaptam az illetőre és elkezdtem faggatni. Ha ellenem csinálta, akkor pedig kideríthettem, mi ez az egész és összeraktam magamban. Viszont legtöbbször inkább azt láttam, ha másoknál nincs rendben valami. Nem volt olyan színészkedés, ami nekem bevált volna náluk. :D Innen jött az, hogy a csapatban mindenkivel én lelkiztem, mindenkivel én mentem éjjel sétálni és megdumálni, hogy mi a baj, hozzám fordultak a bizalmas dolgokkal és még a viszonylag idegen emberekkel is megtaláltam azt a hangot, amitől pár óra alatt megnyíltak nekem és őszintén meséltek a legmélyebb dolgaikról. Emiatt és mert elmondani nem tudom, mennyire csodálom és szeretem az embert, mint olyant, hogy milyen sokszínű, milyen más minden egyes ember meg ilyenek, elkezdett érdekelni a pszichológia. Tudni akartam, mi motiválja az embereket, mi vonzza őket, mi viszi rá őket a jó és a rossz tettekre, mitől kitartó, hűséges valaki és miért kell hazudni, megcsalni a másikat, miért sírunk és roppanunk össze, ha fizikai fájdalmunk abszolút nincs és a többi, és a többi. És persze, hogy tudom ezt a saját előnyömre fordítani, hogy lehetek olyan, ami mások számára kedves, fontos, különleges, hogy legyek sikeresebb,határozottabb az életben. Ismerni akartam magam, meg akartam magamban konkrétan fogalmazni, hogy mégis ki vagyok én valójában és azt, hogy kik mások. :) Az emberek gondolataiban a pszichológus sem tud olvasni, de azt tudja, az emberek mit miért csinálnak és ebből lehet következtetni is a későbbi tettekre, gondolatokra, ami végülis majdnem ugyanaz.:D

Talán nem volt logikus, de a rablóból pandúr elv is benne volt a pakliban. Voltam depressziós, anorexiás, bulímiás, egy időben rettegtem a tömegtől...Mitöbb, egész más személyiségem volt. Minek?! Miért?! Mára már megoldottam ezeket, tudatosan lettem teljes ellentétje annak, ami voltam, illetve kigyógyultam az összes ilyen kattantságomból, emiatt is remélem, másoknak is tudok ebben segíteni. Illetve utólag jó lenne megérteni, hogy hogy alakult ez bennem ki és miért pont ez lett a vége. Megvannak a naplóim abból az időszakból, elég részletesen írtam ,ezeket szeretném utólag megfejteni.:)

Szóval beleszerettem úgy rendesen a pszichológiába. Nem úgy ,hogy tetszik és tanulni akarom, hanem hogy "Anyu, apu, én vagy ez leszek, vagy köszönöm szépen, inkább semmi.", el sem tudtam képzelni, hogy én mást dolgozzak, hogy szervező-összeköttető, tanár, orvos, mérnök, művész, vagy bármi legyek, ami szintén érdekelt, de biztos voltam benne, hogy ha az egyetem nem is veszi el tőle a kedvem, 40-50 éven keresztül biztos, hogy nem fogom csinálni, mert ne hogy már ilyenről szóljon az életem nagy része, akkor is, ha jobban keres. Aztán ez addig-addig halmozódott bennem, hogy sorra vettem az összes szakot és a "ne menj büfészakra" meg az "éhen fogsz halni" monológok mellett is azt mondtam, hogy "Már megbocsássatok, de egyszerűen úgy érzem, nekem ott a helyem és ott lennék igazán sikeres. És ha van szak, amit a posztdoktoriig dalolva hajtanék végig(azzal azért csak nem halok éhen), az ez lesz, nem más, én ezt fejben eldöntöttem, ez így is lesz. " Szüleim végül beletörődtek, hogy nem díjazom az ellenkezést, ha már a saját életemről van szó, így letettek arról ,hogy a kislányuk építész vagy orvos lesz. :D Így jelöltem meg végül a Pázmányt és a Károlit és még ha a pontszám miatt érettségi előtt pár nappal elérhetetlen álomnak is tűnt, most már bízom benne, hogy elég lesz a pontom(440) oda.:) Akárhogy is, ha nem vesznek fel, legalább annyira fogok sírni, mintha felvesznek.:D

Az én történetem ilyen cukorhabos, de szerintem ritka kivétel. Én még nem találkoztam olyannal, aki egyrészt ennyire lelkesedett volna iránta ,másrészt ennyire "személyes" dolgok miatt akarta volna. El tudod magad képzelni a szakmában? Érdekel? Szereted a munkaeszközeidet és szeretni fogod azt is, mikor még csak tanulsz? Szerintem ha ezeket magadban megválaszolod, el tudod dönteni, neked mi a jó .:)

itt a link a sorozathoz :)

[link]