Ha egyszer felismerem a problémáimat, akkor miért nem cselekszem? Hogyan NE legyek képmutató?

Sok mindent nem tudok elfogadni magamban. És azt látom, hogy olyan, mintha valamiért még ÉLVEZNÉM IS ezt az állapotot. Azt vettem észre, hogy mikor rendszeresen írok napi feljegyzéseimet, állandóan rosszakat írok magamról és nem egyszer leírom, hogy "utálom magam". Pl. utálom magam, hogy pár nap és itt van az életemben egyik legfontosabb embernek a születésnapja, de mégsem készültem még neki semmivel (ez azért van, mert mostanában mindent a legutolsó pillanatra halasztok A legfontosabb dolgokat is, magammal kapcsolatban is.) Ezt őszintén írom, de mégis érzem, hogy valahol képmutatás, mert jól esik kiírni, utána felállni és ágyba menni. Ha ez igaz lenne, ha tényleg utálnám magam, akkor MINDENT megtennék, hogy megváltozzak, nem?

A történetemről annyit, hogy depressziós vagyok, immár évek óta, és pszichológushoz is jártam. Ott is azt éreztem, hogy nem teszek meg mindent a javulásomért. Pedig igazán ki akarok törni a jelenlegi helyzetemből (nem tudom megvalósítani önmagam, nem tudom azt csinálni, amit szeretnék. 23 éves vagyok). Magam előtt is úgy érzem, hogy nem vagyok elég megbízható. És van még valami: hajlamos vagyok arra, hogy valamit azért ne kezdjek el, mert nem megy tökéletesen. Sok példám van erre. Pl. olvastam egy hozzáértőtől, hogy aki nyelvet tanul, annak érdemes napi legalább 1 órát rászánni, különben többet felejt, mint amennyit tanul. Mióta ezt olvastam, szinte nem tudom rávenni magam, hogy leüljek és tanuljak. Úgy érzem, nem tudnám tartani a napi 1 órát. De ugyanez a sporttal is: mindig elhatározom, hogy heti rendszerességgel csinálok valamit, aztán ha elkezdem és abbahagyom, akkor utána inkább már nem is folytatom, mert csak csalódom magamban. Úgy érzem, hogy ha valamit nem tudok tökéletesen csinálni, vagy nem én vagyok belőle a legjobb, akkor nincs is értelme. Vagy ez is képmutatás? Ez is csak racionalizálása annak, hogy nincs kedvem? Hogy csípje az ember fülön a saját magával szembeni képmutatásokat? Van értelme egyáltalán? A pszichoterápián is néha azt éreztem, hogy többet árt, mint használ, ha a doki rávilágít, hogy hol csapom be magam. Mert ezáltal csalónak érzem magamat.