Akik nagyon fiatalon próbálkoztak öngyilkossággal, miért?

Én végül nem próbáltam meg, de kisiskolás koromban nagyon sokat gondolkoztam rajta. Egyszer még majdnem a vonat elé is ugrottam ekkor. (Ezen kívül már óvodás koromban is voltak mindenféle "rossz szokásaim", hajtépéstől kezdve a mindenféléig.) Valójában nem tudtam elviselni a nyomást, melyet két nárcisztikus szülő okozott (nem beszélve akkor még az állandó csúfolódásaikról, a megalázó mondatokról, arról, hogy a saját hibáikért is engem hibáztattak, arról, hogy ha ők fordultak hozzám, mindig segítenem kellett, de engem pl. anyám is MINDIG elzavart, ha én kértem, hogy - teszem azt - megöleljen... Azt mondta, hogy zavarom őt, és hogy miért nem hagyom már békén... s persze nap mint nap szembesítettek és szembesítenek vele, hogy szerencsétlen, haszontalan "senkiházi" vagyok), plusz egy olyan kisöcs, akinek mindig engednem kellett, és aki nem volt éppen egy "mintagyerek". Különben, soha nem akartam öngyilkos lenni, csak nagyon nehezen tudok ellenállni a "kísértésnek" a mai napig, pedig már nem vagyok OLYAN fiatal. (A "nevetséges" az egészben, hogy ráadásul keresztény vagyok, tehát valóban nem akarok öngyilkos lenni. Csak sehogy sem lesz jobb semmi, inkább csak egyre szörnyűbb - ráadásként nekem még normális családom sincs, akikhez fordulhatnék, és nem is volt soha. Egyedül csak az állataim vannak.)