Más is van így ezzel?

Egy része teljesen igaz volt rám is. Depresszió, lehúzós zene, lehúzós animék, egyedül egész nap, éjjel voltam fent és nappal aludtam, és élveztem a fájdalmat, mert éreztem hogy élek. Szép lassan a helyzet elviselhetetlenné vált, tudtam hogy ez így nem élet, lépni kell. Pszichológushoz mentem, kezeltetem a depressziót és most próbálok rendesen élni, tanulni, dolgozni.

Ha változtatni akarsz, akkor muszáj tenned érte. Ha egyedül nem megy, kérj segítséget. Nincs értelme szenvedni.

A családodnak nem tűnt fel, hogy ez az állapot nem normális?

Hopp, egy neet.

Nekem is vannak hasonló helyzetben levő ismerősöm, de ő újabban próbál elhatárolódni az ilyen életmódtól.

Aha, én is így vagyok vele, már évek óta. Leszámítva, hogy van párkapcsolatom és nem tartanak el - azaz csak rosszabb. Na jó, azért figyelek a külsőmre, csak sajnos nem látszik. Néha kijövök belőle, néha újra belemerülök, de igazából egyiknek sincs értelme. Kérj segítséget, ha tudsz. Ha meg nem, akkor ismerd fel a helyzeted és emelkedj ki belőle magadtól, amíg még nem késő.

18/L

Majdnem teljesen ugyanolyan helyzetben vagyok mint te, csak nálam kevésbé súlyos. Abban a mondatodban ismertem magamra leginkább, hogy "élvezem ezt, imádom ezt a hangulatot, de közben meg iszonyatosan fáj is", tényleg, ez a legfurább ebben az életmódban, hogy vannak benne nagyon jól eső dolgok is.

Igazából nekem is tanácsra lenne szükségem, de ami nekem be szokott válni, az a sport. Gondolom te se vagy nagy sportember, mint ahogy én sem vagyok az, de pár naponta menj ki futni egyet (halgass közbe kemény zenét, hogy jobban menjen). Meg tölts minél több időt kint a napon, ülj ki az erkélyre/kertbe/parkba egy könyvvel vagy mangával, jól fog esni. Próbáld variálni az életmódodat, hogy ne follyanak össze a napok, mindig csinálj valami mást és MOZDULJ KI. Nem muszáj beszélgetni, szocializálódni, csak ne szokj el az emberek jelenlététől, mert még rosszabb lesz.

Most ennyit tudtam írni egyszerre, de nyugodtan dobj privátot ha elbeszélgetnél egy hozzád hasonló sráccal.

Ugyan ebben a helyzetben vagyok. Néha azon kapom magamat, hogy ok nélkül sírni is elkezdek, remegek. Egyáltalán nem látom a jövômet, "barátiam" elôtt pedig játszom a 'minden rendben szituációt.' Egyikben sem bízok meg annyira, hogy ezt eláruljam nekik. Sportot is abba hagytam annak ellenére, hogy ígéretes sportolóként voltam feltüntetve, ráleltem az animék világára, szinte soha sem mozdulok ki csak ha muszáj. Külsômmel nincsenek különösebb problémáim, de már idejét sem tudom mikor adtam magamra úgy igazán.

Azonban van amikor elhülyülök a többiekkel, semmi panaszom nincsen... utána egyszercsak elmúlik és visszatérek a szürke animés, filmezôs, szobába zárkózott napokba. Hihetetlen, hogy egy teljesen egészséges, mosolygós lányból mekkora roncs lehet :)

Másokat nem utálok, de még magamat sem. Csak néha.

16/l