Miért van az, hogy nem teszek a saját boldogságomért?

Köszönöm a válaszokat!

A helyzet kicsit összetettebb annál, mint ahogy itt felvázoltam.

Leszögezném, hogy elvileg minden lehetőségem megvolt. A szüleim mindenben támogattak. Először kimentem külföldre, de nem arra a szakra, amire szerettem volna. Igazából nem tudtam, mire menjek, jobb lett volna kihagyni egy évet és lenyugodni. Utólag rájöttem, hogy már gimi alatt bőven depressziós voltam és nagyon sok dolgot szőnyeg alá söpörtem. Tudtam ugyan, hogy mi érdekel, de nem vettem komolyan az érdeklődésemet. Valahogy azt hittem, hogy annál több kell, hogy azt tanuljam, amit szeretnék, pedig mondták már akkor is, hogy másnak az én érdeklődésemnél jóval kevesebb is elég, hogy az adott dolgot tanulja (a nyelvészet érdekel. Szabadidőmben már akkor is állandóan szavak eredetének néztem utána, meg nyelvészeti kérdéseken törtem a fejem).

Szóval kimentem külföldre, de azt hiszem, nem álltam rá készen, és inkább csak megpróbálni akartam, de mikor már kimentem, akkor is állandóan azt kérdezgettem, hogy visszajöhetek-e, ha mégsem tetszik. Ebből már érezhető, hogy mennyire bizonytalan voltam. Nem lett volna szabad megtennem ezt a lépést. A gyanúm be is igazolódott, a depressziómnak katalizátor volt a külföldi lét, orvosi tanácsra hazajöttem. A gond ezzel csak az volt, hogy akkor még mindig nem tudtam, mit csináljak, zavarodott voltam, viszont akkor volt a felvételi leadási határideje, és ha nem jelölök be valamit, megint csúsztam volna egy évet. De mondom, akkor még azt se tudtam, hol leszek jövőre. Úgyhogy biztos, ami biztos, bejelöltem egy jól hangzó szakot itthon.

Ezt aztán elkezdtem, de sose terveztem hosszútávon végigcsinálni, inkább csak időtöltésnek gondoltam, míg kitalálom, mit akarok. Közben amúgy egész jól éreztem magam itthon, annyira nem is volt rossz, de folyamatosan vártam a "szikrát", hogy rájöjjek, hogy akkor mit csináljak. Mert ez a szak kellemes volt ugyan az első évben, de engem nem elégített ki, nekem több kell, és nem is érdekel alapvetően. Tényleg nem tudtam, mit akarok. Teljesen meg voltam zavarodva. Úgy éreztem, itthon elvagyok, de ez nem érdekel, viszont még mindig jobb, mint a depresszió. De fogalmam se volt, hogy az törvényszerűen előjönne-e újra, ha megint kimennék. Első év után még biztosan kimehettem volna. Akkor még otthagyhattam volna ezt az ittenit. De féltem. Végül maradtam.

Aztán a második év elején nagyon hamar rájöttem, hogy ki kellett volna mennem, mert akkor egyértelművé vált számomra, hogy ez a szak egy vicc, és nem nekem való. De akkor már késő volt. Most még mindig van egy halvány esély, hogy visszamehetek, de nem egyszerű... egyszerűen nem éreztem, mekkora jelentősége van annak, hogy érdekeljen, amit tanulok. Már évek óta megtagadom magamtól azokat a dolgokat, amik igazán érdekelnek, és ennek most jött ki a hatása. És van még valami. Nagyon fontos az is, amit az utolsó írt. Én úgy nőttem fel, hogy a szüleim vállalkozók, akik felépítettek valamit, ami jól működik. Én azonban inkább egy tudós alkat vagyok, erre azonban még nem volt példa a családban. Vagyis egész életemben az a példa volt előttem, hogy kemény munka árán érdemes jómódot teremteni magunknak, ez a "kitaposott" ösvény, amire van példa a családomban. Állandóan azt hallottam gyerekkoromban, hogy a tudósok, magányos, elvont emberek, akik rosszul élnek. Én azonban már kisgyerekkoromtól kezdve nagyon érdeklődő, értelmes srác voltam, és azt hiszem, az én alkatom kifejezetten kutatásra tesz engem alkalmassá.

Kicsit leegyszerűsítettem, de lényegében ennyi a sztori. Úgy kell elképzelni, hogy gyakorlatilag 2 éve minden áldott nap azon rágódom, hogy melyik irányba menjek. Emiatt nem kezdek semmi újba, elhanyagolom az egészségem, holtponton vagyok. Most megint ott tartok, hogy nyáron megpróbálnék visszamenni. Nem akarok lemondani egy ilyen lehetőségről, ráadásul ott világszínvonalon tanulhatnám azt, ami érdekel, míg amit itt tanulok, az se nem érdekel, se a színvonalát nem találom kielégítőnek. Tényleg azt érzem tragikusnak, hogy úgy érzem, az agyam alapján megvan a lehetőségem arra, hogy hírnevet szerezzek magamnak a tudományos életben, de már évek óta egyszerűen lemondtam az életről, a dolgok kipróbálásáról. Rengeteg olyan lehetőséget tudnék felsorolni, amikor az adott dolgot szinte rám szabták, én mégsem vállaltam. Úgy érzem csomó dologhoz természet adta tehetségem van, de én nem hiszek eléggé magamban, és ezért félelemből leragadtam a középszerűségnél. A legnagyobb hibám alighanem az, hogy nincs hitem. Nem hiszek abban, hogy lehet jobb is, mert már évek óta szar minden. Ki akarok törni ebből.

Bocs, ha a fenti kicsit összevissza lett. Megittam előtte egy pohár bort, lehet, hogy ezért :D De még annyit tennék hozzá, hogy tényleg az bánt a legjobban, hogy iszonyúan lebecsültem magam, és puszta kishitűségből rengeteg lehetőséget hagytam ki. Például a matektanárom többször szóvá tette még anno középsuliban, hogy nekem emelt matek faktra kéne járnom, mert elég jó hozzá az agyam. És én is _érzem_, mikor egy matekfeladatot megoldok, hogy nagyon jó a logikus gondolkodásom. Pl. most vendéghallgatóként bejárok valahova, ahol van matek is (annak is a nagyon elméleti része), és, bár előző félévben nem jártam az alapozójára, egy csomó mindent megértek így is, pusztán józan paraszti ésszel és általános műveltséggel. Ezekben vagyok én nagyon erős. De említhetném ilyen kihagyott lehetőségnek a zenetanulást is; az is olyan, hogy mikor voltam egyszer zongoratanárnál, mondta, hogy mind a fülem, mind a ritmusérzékem átlag fölötti. Itthon van zongora, hallás alapján egy csomó egyszerűbb dolgot le tudok játszani. És ilyenkor óriási extázis-élményt érzek, mert nagyon erős belső hallásom, állandóan zenék mennek a fejemben, és csodálatos érzés, ha megtalálom a "belső" hanghoz annak a "külső" megfelelőjét :D

Említettem, hogy külföldön jártam egyetemre. Nos, be kell vallanom, itthon sokkal jobban érzem magam, de nem vagyok biztos benne, hogy ha még egyszer kimennék, nem tudnám megszokni. Sok ismerősöm van kint, és tudom, hogy én is vagyok olyan jó, mint ők, én is meg tudnám csinálni. Tudom, hogy ez nagyképűségnek tűnik, talán az is, de úgy érzem, nagy lehetőségek vannak bennem. Jogos akkor a kérdés, hogy mi tart vissza. Hát, azt hiszem azok, amikről az utolsó írt. Valahogy úgy érzem, hogy bármit is csinálok, az nem lesz elég jó, ha nem hoz sok pénzt, és ezért nem kifizetődő kutatói pályára lépni. Ez persze logikusan hangzik, csak az a baj, hogy ez összetöri a vágyaimat. Jó körülmények között nőttem fel, szeretném ezt fenntartani, de ehhez jól megfizetett szakma kell majd. És állandóan azt hallottam gyerekkoromban, hogy egy kutató, tudós, az elvont, bogaras ember, akit nem fizetnek meg.

Úgy érzem, most értem el arra a szintre, hogy ezeken a berögződéseken és azokkal együtt az életutamon tudatosan változtassak. Csak nem tudom, hogyan és merre. És, mint valaki írta is, illúzió az is, hogy "még rengeteg időm van". Az évek hamar elszállnak, egy felvételi időszakról való lecsúszás egy évet jelent, közben majd el kell kezdenem dolgozni meg a családalapítással foglalkozni... minél hamarabb kell megtalálni a megfelelő irányt...

Igen, pontosan így van, ahogy írod. Pl. az utóbb időben szinte elszoktam a tanulástól. Egyszerűen nem érdekel, amit tanulok, és ezért nem is fektettem bele energiát. Például holnap is lesz egy vizsgám, amire szinte még semmit nem készültem, de nincs is más célom vele, mint kettessel átcsúszni. Csakhogy az egyetemnek nem ez az értelme... így csak a vesztesek gondolkoznak, meg a lusta, érdektelen emberek. Aki olyan, mint én, annak az egyetem a kibontakozás lehetősége, és szerintem akkor van értelme, ha még a szabadidejében is azzal foglalkozik, amivel tanul. Mert ÉRDEKLI.

Másrészről viszont ebből a szakból már csak egy év van hátra... tudom, hogy első év végén ott kellett volna hagynom, de hogy most megéri-e, azt nem tudom... az a baj, hogy olyan jó lehetőség a külföld, és óriási csábítás, de egyszerűen rosszul éreztem ott magam. Végig két gondolat volt a fejemben: 1. én ezt nem érdemlem meg, 2. nekem még itthon van dolgom, és ehhez itthon kell lennem. Hogy ez utóbbi mi, azt nem tudom. Talán egy szerelem. Vagy egy jó hobbi. Az biztos, hogy immár több mint két éve kb. semmi nincs, ami kikapcsol, lelkesít, minden nap a tépelődésről szól. Tudjátok, legeslegjobban attól rettegek, és ez áll minden gondolatom mögött, hogy remek képességekkel egy teljesen középszerű, ki nem bontakozott ember leszek, akiről sose tudja meg a világ, hogy mi lehetett volna belőle. Tényleg ez a legnagyobb félelmem. Szerintem nincs szomorúbb annál, mint amikor valaki rengeteget segíthetne a világon, rengeteg embernek lehetne hasznára, rengeteget adhatna, de valamiért nem tudja ezt megtenni. Egy pszichológus ismerősöm mondta, hogy ő is azt tapasztalta, hogy a depressziósok mélyen alulvállalják magukat.