22 évesen elhatároztam, hogy változtatok, egészséges szeretnék lenni lelkileg. Semmi másra nem vágyom. Az életkorom nehezítő tényező lesz?

Az első kapcsolatomnak sajnos nem tudom pontosan az okát, ott csak annyit kaptam magyarázatként hogy "kiszerettem belőled". Persze volt másik lány is a képben. Halványan kb. megvan, hogy a negatív szemléletmódom ott is szerepet játszott. Második kapcsolatnál viszont biztosan tudom, itt is elmúlt irántam a szerelem, de konkrétan elmondta, miért. Szintén a negatív életszemléletem, hogy nem szeretem magam, hogy bántom magam, néha fizikailag is. Azt mondta nem akart tovább kötődni olyanhoz, aki tönkreteszi magát. Megértem, biztosan fájt neki, és nem szándékosan bántottam, de mégis sikerült. Szóval úgy érzem amíg van ez a valamim, amiről egyelőre nem tudom micsoda de jó rég bennem van, addig pl párkapcsolatra sajnos alkalmatlan vagyok. Barátaim azért nincsenek, mert újakat szerezni nem bírok a gátlásaim miatt, a régiek közül meg nagyon keveset sikerült megtartanom mert valahogy elmarom magam mellől az embereket a viselkedésemmel. Jelenleg kb. teljesen egyedül vagyok, a szüleim támogatnak, ez az egyetlen pozitívum. Második barátom aki nemrég dobott azt mondta amíg ilyen görcsös és feszült vagyok, nem leszek szimpatikus senkinek, pedig értékes embernek tart, ő barátként is nagyon bírt mindig ezt mondta. Soha nem beszélgettem olyan hosszan és olyan sokat, mint vele abban az egy évben amíg jártunk. Szóval én is látom azért, hogy nem vagyok teljesen képtelen arra hogy pl beszélgessek másokkal, de valamiért megölöm a kapcsolataimat...

Az első lépést talán megtettem, de még úgy érzem nem elég erős az elhatározás. Akkor talán ezt a kérdést sem tettem volna fel.

Meditálni még sosem próbáltam, igazából nem tudom mennyire higgyek benne. Kicsit kétkedő vagyok mindennel, ez is egy a sokadik hülye problémáim közül :') De azt hiszem a fő gond az hogy úgy alapjáraton képtelen vagyok az ellazulásra.

Köszönöm, utolsó! Nem tudom, valamiért nagyon rossz a memóriám, de fogalmam sincs milyen volt a gyerekkorom. Apró foszlányok vannak meg. Arra emlékszem hogy már az oviban is nehezemre esett barátkozni. Ez mindenhol csak folytatódott... igazából végig abban reménykedtem hogy majd más lesz, majd az új suli, majd az egyetem... de végül legutóbbin sem sikerült beilleszkednem és most kapcsolt is a vészcsengő, hogy tényleg gáz van. Mert asszem ennél nagyobb esélyem nem igen lehetett volna hogy tiszta lappal kezdjek (leszámítva azt a 3-4 volt középiskolai osztálytársat, akit szintén ide vettek fel. ők valamiért itt is egyből társaság középpontjává váltak, én meg mintha ismétlődne minden újra, lúzer lettem) Traumára nem emlékszem. Úgy érzem manapság átlagos ami nálunk volt. Elváltak a szüleim 10 éves koromban, szerintem ez a legrendkívülibb ami történt. Az ovis, sulis társaim csúfoltak sokszor, az rémlik még. Ilyen-olyan hülyeségek miatt, amiket idővel elfogadtam. Már nincs ronda szemüvegem, nem vagyok egy fejjel magasabb mindenkinél mint kisiskolásként, nem röhejesek a ruháim, igaz nagyon vékony maradtam de ezt meg kivételesen szeretem is magamban. Tudom hogy nehéz lesz de úgy érzem ennyit talán még megérdemlek, hogy őszintén adjak magamnak egy esélyt mielőtt feladnám. Van az életnek olyan területe ahol tehetségem van, és nem szeretném elherdálni, mert valamennyi sikerélményemet ennek köszönhetem. Csak valamiért szociálisan életképtelen vagyok már kiskorom óta. Gyógyszertől eléggé viszolygok, nem is szeretnék szedni, mindenféle mesterséges hormontól meg ilyesmitől félek. Egyszer szedtem fogamzásgátlót életemben, kb. 3 hónapig, mert konkrétan elkezdte tönkretenni a szervezetem. Szóval ha nehéz is lesz, mindenképp mesterséges, rizikós anyagok nélkül akarom végigcsinálni. Köszönöm, lehet hogy írok majd, de szerintem mindent elmondtam így kapásból, meg nem szeretném rabolni az idődet : ) Örülök hogy ezen az oldalon a tévhitekkel szemben lehet még normális válaszokat kapni : D

Utolsó előtti: Ha meg szabad kérdeznem, veled mi történt? Írhatsz nyugodtan privátban is, csak a kíváncsiság vezérel. Meg kicsit furcsa is, mert sosem szoktam belegondolni /elhinni hogy más is járhat hasonló cipőben. Segíteni nem hiszem hogy tudnék sajnos, mert én is épp megoldást keresek, de lehet hogy érdekes megosztani ilyesmit olyannal aki hasonlót élt át (ezt magamra is értem). Persze nem muszáj, és ne vedd tolakodásnak, nem akarok vájkálni vagy ilyesmi.