Mi lehet ez, mi a probléma velem?

Szia!

Megpróbálom röviden megfogalmazni a gondolataimat, de szerintem te is tudod, hogy ez nagyjából lehetetlen!

1. Öndiagnosztika: a legnagyobb marhaság! Olvasol egy problémáról, aminek a fele igaz, a másik felét meg elhiszed, hogy igaz rád, mert reménykedsz, hogy valamiben választ találhatsz és kész is a pszichológiai betegség, amit te hitetsz el magaddal! Erre nincs szükséged, amúgy is van elég bajod!

2. Mindig visszahúzódó és magadnak való voltál? Mégis milyen lettél volna? Az embernek az első és legfontosabb emberi kapcsolata, az anyja és az apja! Ha azt látja, hogy az egyik bántja a másikat mégis, hogy tudna nyitott lenni a gyerekekre mondjuk, mikor már 4 évesen a terrorban él?

3. Igen a visszahúzódó gyerekeket vagy, aki kicsit más, mint a többi, azt bántják a suliban a többiek, nem véletlenül mondják, hogy a gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni! És azok is!!!

4. Ha azt láttad, hogy anyád tűri, annak oka volt, de tiszteld, hogy volt ereje tovább lépni, elválni, másik országba költözni!

5. A "ne szóljanak meg folyton, hogy milyen anya vagyok" az valószínűleg nem a te költözésedről szólt, hanem arról, hogy az emberek meg ostobák és szeretik az asszonyt hibáztatni, amikor a férje összeveri, mert egyszerűbb, azt mondani, hogy szar ember az asszony, mint megpróbálni segíteni, mert az macerás! És a bántalmazott nő egy idő után el is hiszi, hogy azért kapja a verést, mert megérdemli! Nem azért, mert a férje egy agresszív állat!

4. A pszichológus véleménye azt, tükrözi, hogy el lett neki mondva hogy stresszelsz, de azzal nyilván nem dicsekedett el anyukád, hogy miért. Ha a doki tudta volna, hogy bántalmazott gyerek vagy, nem tudta volna le ennyivel!

Nem vagyok pszichológus, nem foglak diagnosztizálni, csak sorstárs. Nekem, ha valaki, azt mondta szeretlek az jutott eszembe: na persze! Ha valaki (férfi) hirtelen felemelte mellettem a kezét én összehúztam magam! Mai napig, ha kicsúszik a férjem kezéből a szekrényajtó és becsapódik összerezzenek, pedig 13 éve vagyunk együtt és soha nem emelt kezet rám! Ez nem a múlton rágódás, hanem beidegződés, ami az életünk része marad! Az iskolai tapasztalataim ugyanazok, mint neked, talán ennek az eredménye, hogy utálom a gyerekeket!!! Van egy fiam és egy lányom, imádom őket, meghalnék értük, de ha meglátok egy másik gyereket a közelükben, szívem szerint megtaposnám, mert tudom, hogy bántani fogja az enyémet és azt én nem tűröm, velük nem tehetik, azt amit én átéltem!

És biztos nekem is volt jó pillanat a gyerekkoromban, de én is csak arra emlékszem, amikor anyám pörköltet főzött és apám hozzávágta a tányért, mert kanalat adott, másnap villát adott, akkor meg azért! És emlékszem arra, amikor 5 éves voltam és apám beleverte anyám fejét a falba és eltörte az orrát, és még sorolhatnám, de jóra nem! Pedig 14 éves koromig csak kellet valami jónak is történnie, nem? Ezzel együtt kell élnünk életünk végéig, de meg kell találnod a módját, hogy megtaláld a szépet az életben! Nekünk jobban kell küzdenünk, de ha boldog családot akarsz és gyerekeket, akkor meg kell próbálnod! Fogadd el, hogy ez az életed része és mutasd meg, hogy te tudsz jobbat! Mert tudsz, sőt jobb szülő leszel, mint bárki, mert megkaptad a sz*rt és tudod, hogy minél kell jobbat összehoznod! Ne ez ellen küzdj, hanem ellene és ne keress magyarázatot, arra, hogy miért hiszi azt egy gyökér, hogy egy 3 éves előtt összeverheti az anyját, ne diagnosztizáld magad, hanem barátkozz! Nehéz, de szerezz egy kutyát! Megmutatja mi a feltétlen szeretet, amit a szüleidtől kellet volna megtanulnod, vidd ki sétálni, beszélgess a kutyásokkal és meg fogod látni nem olyan ördöngösség, csak nekünk tűnt elsőre annak, mert mi nem tapasztaltuk meg a család biztonságát! Ha úgy érzed, hogy tudtam segíteni írhatsz még,ha nem akkor bocsi!