Mi lehet ez, mi a probléma velem?

Nem is emlékszem olyan időszakra amikor valaminek TÉNYLEG örülni tudtam. Állítólag egész életemben visszahúzódó és magamnakvaló voltam, anya legalábbis ezt állítja. Bár az tény, hogy abból az időszakból amikor a szüleim még együtt éltek konkrétan csak a "rosszra" emlékszem, mert gondolom csak voltak jó pillanatok is. Viszont csak most az utóbbi időben tűnt fel, hogy talán nem teljesen normális, hogy csak arra emlékszem, hogy például apám "veri" anyát miközben ő csak tűri. Inkább nem részletezem, szóval csak nemrég jöttem rá, hogy elég érdekes, hogy mindössze ilyen és ehhez hasonló dolgokra emlékszem, viszont ezekre nagyon is részletesen, sok ilyesféle szituációt szinte "magam előtt látok". Igen persze minek rágódni a múlton és hasonlók.. De nem úgy kell elképzelni, hogy naphosszat ezeken filózok, közel sem, ezt csak azért volt szükséges leírnom mert érdekesnek tartom és nem értem az okát (7 éves koromban váltak el). Az idők során.. 11 éves koromban Erdélyből Mo-ra költöztem édesanyámmal (akinek állítása szerint nem tűnt fel, hogy egy barátságtalan 11 éves gyerek nem szívesen szakad ki a"megszokott" valamilyen szinten elviselhető közegből) igen persze, nem hagyhatott Erdélyben ha már Magyarországon dolgozott meg hát, hogy jön ki, hogy én ott ő itt. Végtére is érthető, viszont akárhányszor erről volt szó úgy jött le a mondanivalójából mintha azt mondaná: "ne szóljanak meg folyton, hogy milyen anya vagyok" és elég vacakul esett, hogy ösz-visz ez az oka a költözésemnek. Amikor itt kezdtem suliba járni hadd ne ecseteljem milyen szintű katasztrófában volt részem. Nekem akinek egyébként is tragikusan ment az emberi kapcsolatok kialakítása.. Egyébként is egy ostoba osztályba kerültem, nem volt kellemes. Ott szekáltak ahol tudtak én pedig órákon/napokon keresztül stresszeltem a dolgokon. Abban "reménykedtem", hogy a középiskola jobb lesz de nagyjából ugyanannyira vacak mint az általános. És valahogy mintha csak fokozódott volna bennem a stresszelés/szorongás. Persze tény, hogy alapból nem lehetek teljesen normális de a dolgok csak tettek rá pár lapáttal és egy alapból labilis emberre még gyatrábban hatnak. A másik dolog meg, hogy ha valaki azt mondja, hogy "szeretlek" vagy akármi hasonló dologtól szinte hányingerem támad és kellemetlenül érzem magam "cikinek tartom" nagyon rossz érzés, vagy ha valaki pl. megölel szintén rossz érzés fog el.

Jó nyilván nem arra várok, hogy valaki diagnosztizáljon csak egyszerűen elképzelésekre lennék kíváncsi. Igen tudom, nem ártana szakemberhez fordulnom, évekkel ezelőtt jártam pszichológusnál, és édesanyámnak mindössze annyit mondott: "nagyon intelligens és humoros gyerek, valószínűleg idővel kinövi a stresszelést" amivel igazán ki lettem segítve. Szóval ennyi volt az eddigi tapasztalatom ez ügyben, ja meg a magas vérnyomás a sok "parázás" miatt.

Olvastam amúgy az un. elkerülő személyiségzavarról amiben szinte "megtaláltam önmagam". Elég hervasztó de ez van. Ha valaki esetleg bármi hasznos tanácsot, gondolatot megoszt velem azt köszönöm!