Van olyan köztetek, aki szembenézett a legnagyobb félelmével, mert elkerülhetetlen volt? Gondolok itt pl fóbiákra. Ja és lényeges, hogy pszichológus segítsége nélkül.

Nekem még nem sikerült :/ lassan már belebetegedem :/ Annyira félek a békáktól, hogy az nem igaz.. a sötétről már ne is beszéljünk.. akármennyire is próbálom legyőzni a félelmeim nem megy.. te mitől félsz ?

Néha muszáj erőt vennem magamon, ha olyan cél lebeg előttem, amit másképp nem tudok elérni. Nekem elég sok fóbiám van, pl. nem bírok telefonálni. Fel kellene hívnom egy rokont, mert azt hiszi, nem törődök vele, de képtelen vagyok megemelni a kagylót és beleszólni. Néha aztán (hónapok telnek el) megerőltetem magamat és nagy akaraterővel mégis sikerül. De legközelebb ugyanilyen nehéz. Régebben nem tudtam hídon átmenni, csak legbelül és leizzadtam, mire átértem. Ez már mondjuk elmúlt, de ugyanez van magasságnál, nem megyek fel kilátókba, tornyokba, mert az nem muszáj szerencsére. De egyszer elmentem egy fonalboltba, ami egy ilyen körfolyosós ház 4. emeletén volt, és szűk volt a folyosó, leláttam a mélybe. Nem bírtam odamenni, remegtem a gondolattól, hogy pár métert menjek azon a szűk helyen, a páromat kellett megkérni, hogy menjen be helyettem. Félek még a pókoktól, kutyáktól is, de még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy bajom lett volna tőlük.

A kutyáktól amúgy én sem véletlenül félek, egyszer rám támadt egy olyan kutya, aki jól ismert, barátom kutyája, épp tv nézés közben simogattam és hirtelen nekem akart ugrani. Egyszer pedig séta közben a kabátom ujját kapta el egy kerítésen fejét kidugó kutya. Most is csak olyan helyen sétálok párommal, ahol nincsenek kutyák, pl. szántóföldön, de még itt is múltkor nekem akart jönni 3 tacskó. Valahogy érzik, hogy félek tőlük. :( Már az ugatásuktól is ideges leszek. Persze nekünk is volt kutyánk, volt amikor több is, és azoktól nem féltem, mert nem bántottak volna.

nekem is kutyafóbiám van://

Fuu nem emlékszem rá, de a szüleim mesélték, hogy babakoromban valami nagy kutya rám ugatott én meg rohadtul megijedtem és ez bennem maradt, ezért iszonyatosan féltem a kutyáktól, volt, hogy el is sírtam magam, ha a közelembe került egy. Na ez nagyon zavart, főleg, hogy mások meg imádták a kutyákat, szóval elhatároztam, hogy legyőzöm ezt a félelmet, ezért szépen lassan elkezdtem magam a kutyákhoz szoktatni. Vagyis hát azt, hogy ne legyek ideges, ha a közelemben van egy. Szóval elkezdtem hinni másoknak, miszerint egy kutya nem bánt ok nélkül, és nem kell félni tőle, mert úgy csak rosszabb. Megpróbáltam érzelmek nélkül állni a dologhoz, olyan racionálisan, hogy ez csak kutya, ha normális és te is nyugodt vagy, akkor nem bánt. Amikor anyukámmal sétáltunk az utcán (10 éves lehettem) és jött szembe egy kutyás emberke, akkor mindig megpróbáltam azon az oldalon lenni, ahol a kutya van. Ez bevált, mert enyhült a félelmem, ezért könnyebben engedtem magamhoz kutyákat. Pl egyik oszt. kiránduláson a Hegyestűn voltunk és volt egy kutya, aki jött velünk együtt (nem tudom, honnan került elő, nem hozzánk tartozott) és ugye ott mászkált közöttünk. Na hát akkor sem menekültem el, sőt a nap vége felé meg is simogattam. De tudod csak épp hogy megérintettem meg ilyesmi. :D Aztán ismerőseim kutyáival is jobban megbarátkoztam. Szóval ez így szépen lassan elmúlt. Egyáltalán nem szeretem a kutyákat, nem is utálom őket, de legalább nem félek tőlük. Ha ismerősöm mutatja be hőn szeretett kutyáját, akkor engedem, hogy megszagoljon, meg is simogatom egy picit, aztán pá, már csak úgy ott van. Mindez kb 10-12 éves koromban volt, most vagyok 14, semmi gondom nincs a kutyákkal. Mondjuk nekem rásegített az, hogy nem vagyok valami érzelmes típus, inkább racionalista, és kitartó is tudok lenni. Akarat kérdése, szerintem te is meg tudod csinálni. :) Ja és gondolkodj tiszta fejjel, ne az érzelmek irányítsanak. Sok sikert! :D