Mennyit változik az ember még 22 éves korától mondjuk 30 éves koráig? Ha úgy érzem, hogy most totál rossz helyen vagyok, ellustultam és mélyponton vagyok minden téren, akkor még lehet belőlem nagyon sikeres ember, vagy mondjuk valaminek a doktora?

"minek neked doktori fokozat? tele van a vilag sikeres es boldog emberekkel akiknek nincs ilyenjuk. "

Úgy érzem, ezzel bizonyítanék magam előtt, és hogy ennyivel tartozom magamnak. Az a fajta gyerek voltam és vagyok, akire mindig azt mondták, hogy nekem biztos doktorim lesz, mert annyira érdeklődő vagyok és annyira tanultam.

"Amugy meg ha most eppen nem jarsz egyetemre akkor az eselye kabe nulla."

Miért lenne nulla? Amúgy járok, csak nem oda, ami érdekel. Már a második egyetememre járok, az elsőt otthagytam, pedig egy nagyon jó nyugat-európai egyetem volt. Legszívesebben ezt is otthagynám.

"Szerintem ez egy hibas eletszemlelet, de te tudod. A doktori cimet amugy sem azok kapjak akik sokat tanulnak, hanem akik nagyon tudnak, a tanulas nem feltetel."

Ez teljesen értelmetlen. Tanulás nélkül mégis hogy lehet "tudni"? Akkor lesz valaki doktor, ha valami rendkívüli módon érdekli, és azért következetesen, fáradhatatlanul tanul. Nyilván nem árt hozzá a magas IQ - felteszem, erre gondoltál. De nem igazán tudom értelmezni ezt a választ.

"Igy csak frusztralod magad, es a vegen egy csodtomegnek fogod magad erezni ha nem jon ossze, marpedig nem valoszinu hogy ossze fog (mar csak matematikai alapon nezve is)"

Ezt kérlek, fejtsd ki, mert rohadt kíváncsivá tettél. Hogyan vezeted le matematikailag, hogy nekem nem fog összejönni a phd? Az se zavar, hogy az érettségi évemben OKTV döntősként benne voltam az első 20-ban? Meg hogy végig jeles voltam?

"Hat nezd, ha olyat tanulsz amit utalsz az tud okot adni depressziora."

Ezt tapasztaltam.

"Mennyire all tavol toled amit csinalnal?"

Amit csinálnék, az áll hozzám közel. Amit jelenleg csinálOK, az áll tőlem távol.

"De ha mondjuk allatorvos volnal inkabb akkor lehet erdemes az elejetol ujraindulni. 20 evesen meg nagyon fiatal vagy, semennyire se gaz. "

22 éves vagyok.

"Mi a mostani szakod es mit szeretnel csinalni?"

Nemzetközi Tanulmányok szakon vagyok, másodévben. Nem akarom részletezni, hogy hogy kötöttem ki itt, ha érdekel, privátban leírom. De úgy érzem, egyszerűen nem itt a helyem, sose voltam ide való. Mindig is a tudományos pálya állt hozzám közel, mindig is úgy képzeltem, kutatni fogok, tudományos eredményeket érek el, ehhez való az alkatom. Alkatilag olyan vagyok, hogy ha valami nagyon érdekel, abba jól beleásom magam és megyek előre.

Valahogy nem kaptam lendületet hozzá, hogy erre az útra lépjek, azt hiszem, ez végül is a szülői példánál siklott ki. Mert a szüleim jóval gyakorlatiasabb emberek, más pályán mozognak, és mindig attól féltem, hogy túl "elvont" leszek, hogy majd hosszú éveket tanulok és a végén hiába lesz doktorim, vagy leszek professzor vagy tudós vagy akármi, nem fogom tudni hasznosítani. Sok olyan embert látok, aki egy szakterület kiválósága, de egyetemi tanárként nehéz neki, mert nem jut elég pénz a felsőoktatásba, és egyértelműen csak "szerelemből" csinálja, amit csinál. Én szeretnék biztos anyagi hátteret, de ha a kettő közül kell választani, akkor azt hiszem, a tudás számomra fontosabb. Engem egyszerűen nem elégít ki, ha nem használom eléggé az agyamat. Mostanában minden napom egy kínszenvedés, mert semmi kedvem ahhoz, amit csinálok. Érzem, hogy engem nem erre "teremtettek", úgy érzem magam, mintha futóversenyzőként arra kényszerítenének, hogy birkózzak. Nem azért nem megy, mert nem vagyok jó, hanem azért, mert nem akarom. Szorgalmi időszakban hétközben szinte semmit nem tanulok, szoktam lógni, itthon gépezek, meg ilyenek, aztán vizsgák előtt három nappal gyorsan befalom az anyagot, hogy aztán két hét múlva mindent elfelejtsek. Ennek így semmi értelme. Lehet valakinek így is diplomája, de az egyetem nem erről szól. Ebből nem lesz valódi tudás, csak papír. A szüleim gyakorlatias emberek, ők csak annyit mondanak mindig, hogy ha már második év második felében vagyok, akkor végezzem el, lesz egy papírom, aztán csinálhatok, amit akarok. Ez persze érthető, csak egyrészt az még így is hosszú idő, túl hosszú ahhoz, hogy ne azzal töltsem el, amit szeretek, másrészről meg nem tudom, hogy mennyit ártok ezzel magamnak. Egyrészt az agyamat se igazán használom így, tehát elszokok a tanulástól, másrészt nagyon-nagyon rosszat tesz ez az önbecsülésemnek, azt hiszem. És az a legidegesítőbb, hogy olyan, mintha senki nem kényszerítene, hisz senki nem is kényszerít, de van egy nagyon markáns szülői példa előttem, és ezt ők valahogy nem bírják felfogni. Tudniillik azt, hogy egy gyerek önmagával szembeni elvárásait, értékrendjét, céljait, hitét nem csak az befolyásolja, amit a szülei megmondanak neki, hanem az is, amit lát és tudat alatt érez. Igazuk van a szüleimnek abban, mikor azt mondják, hogy senki se _mondta_, hogy ezt válasszam, de ugyanakkor úgy érzem, hogy valahogy ez volt "reális", és ez nagy hiba, mert így elnyomom azt, amire valójában vágyom. Nem tudom, mit tegyek. Nagyon szeretném itthagyni ezt a francba, de tényleg félek én is attól, hogy milyen érzés lesz újra elsősnek lenni - már így is 3-4 évvel fiatalabbak között vagyok -, másrészt, hogy mi van, ha a következő dolgot is félbehagyom. A szüleim ezzel állandóan ezzel jönnek. Hogy egyvalamit már végezzek el. De én ezt igazságtalannak érzem, mert úgy érzem, jogom van keresgélni, míg meg nem találom, amit igazán szeretnék. Az a baj, hogy nincs valami külső nyomás, ami ösztönözne arra, hogy tanuljak és a szívem után menjek. Mintha mindegy lenne...