Mi lehet az oka annak, hogy egy tök intellektuális srácot nem érdekel az egyetem?

Azt is el tudom képzelni, hogy valójában a középsuli se érdekelte őket, csak könnyen teljesíthető volt és szülői nyomás hatására mindent a maximumon tartottak. Ment nekik ez a poroszos rendszer, hogy minden hülyeséget bemagolni, amit a tanár elvár. Mikor választás elé kerültek, rájöttek, hogy különösebben nem érdekli őket semmi, így választottak (vagy választottak helyettük) valami népszerű, kemény szakot és abba már beletört a bicskájuk, legszívesebben "szabira" mentek volna.

Nekem az volt furcsa, hogy volt több jó tanuló osztálytársam, aki középsuli után nem csinált semmit. Se suli, se meló. Szülőknek úgy tűnik ez rendben volt.. Az egyik utánam egy évre jött ugyanoda okj-ra, ahol én voltam. Pedig az nem volt olyan kemény, hogy ne lehetett volna rögvest bevállalni. Tulajdonképpen kidobott a kukába egy évet.

Szóval lehet, hogy valaki így besokall és nem bírja folytatni a tanulmányokat, hiába tűnt egy értelmes, jó tanuló valakinek. Bár úgy gondolom ez esetben ez csak egy álca volt és csak jó katonaként teljesítette a kötelezőt, amint nem érzi a szoros elvárásokat, kidől, meglép.

Nyilván mindenkinek meg van a maga története, én is csak egy saccperkb általánosítást írtam, ami akár passzolhat az ilyen esetekre.

Barátaid esete valóban elég aggasztó, lehet, hogy valóban depressziós az egyikük. Ha ennyire szétfolyik a figyelme, kétségbeesett, hogy mi lenne a fontosabb, biztos megélhetés, vagy a szívére hallgatva képeznie magát aztán a végén valahogy a két szék közé ül, nem ártana pszichológushoz fordulnia. Ezt hívják elakadásnak.

Nálunk is volt két éltanuló a gimiben, jelenleg mindketten fizikus phd hallgatók. Megkérdeztem tőlük miről írták a szakdolgozatukat, de a címét sem értettem, úgyhogy inkább nem erőltettem a témát... :)

Mindig is tudták, hogy valamilyen természettudományos irányba akarnak indulni és így is tettek, szeretik.

Én sosem tudtam mit akarok kezdeni az életemmel, még is szerencsésen fújt a szél pályaválasztásnál. Én nem az a típus voltam, aki egy valamihez ért és adott az útja, én az voltam, aki igazából mindenből ellubickol 4-esekkel, 5-ösökkl, de igazán semmi nem érdekli.

Mérnök lettem és nem bánom, de azt hozzá kell tennem, hogy egy komoly szak teljes embert kíván. Talán nem jól választottak, vagy csak nem elég kitartóak a barátaid.

Anno két szakra jelentkeztem. Egy gazdasági és egy mérnök képzésre. Előbbi volt az első helyen, de nem vettek fel. Tragédiának éltem meg, hiszen az volt az álmom. Utólag rájöttem, hogy a belém beszélt álom... Az egyetemen a gazdasági tárgyaimtól a hideg rázott, egyenesen rókázni tudtam volna tőlük, túléltem.

Az első válaszolónak is igazat adok. A 6. évemet töltöm a felsőoktatásban, csúszás nélkül végiggyalogolva a lépcsőfokokat, de emögött brutál kemény meló áll. Szinte évente volt olyan mélypontom, amikor azt mondtam nem bírom tovább, feladom, ez nem nekem való. Feladhattam volna, ahogy sokan mások is tették. A gyengék kiesnek, a többiek maradnak. Főleg az utóbbi év volt nagyon nehéz, a mesterképzés, ahol már azt éreztem nem tanítanak újat, sem olyat, ami érdekelne, a hátam közepére sem hiányzik, utálok minden egyes napot. Ez így volt. Ha nem hajt a vágy, hogy befejezzem, feladtam volna.

A barátaid vagy nagyon rossz irányba indultak, vagy nem elég kitartóak az egyetemhez. Kételyek mindenkiben vannak, bennem is. Sosem lehetek biztos abban, hogy életem végéig megtudok élni abból, amit tanulok, de ha már ennyi időt beleöltem, akkor befejezem és csinálom, amíg tudom. Majd ha már életképtelen szakma lesz, akkor tanulok valami mást ismét.

Fel kéne nyitni a szemüket és elbeszélgetni velük nagyon komolyan, mert ők lesznek azok a tingli-tangli emberek, akik bolyongnak a világban és sosem érti meg őket senki. Nem is lehet. Minden rosszindulat nélkül mondom, hogy egy kemény fejmosás hiányzik nekik, hogy összeszedjék magukat. Tudom milyen elbizonytalanodni és azt is tudom milyen érzés hónapok munkáját odadobni, amire a képedbe mondják, hogy ez nem ér semmit. Tudom milyen érzés egy hetes non stop tanulás után megjelenni a matektanszéken, ahol karácsony előtt 3 nappal megbuktatnak egyetlen egy pont híján és tudom milyen érzés ezekután végig zokogni egy fél délutánt, majd egy hatalmas alvás után kiröhögni magad, hogy képes voltál ezen sírni. Egy komolyabb szakon végzett egyetemistának sem kell elmagyarázni milyen érzés kételyek között őrlődni, de ennyi idős fejjel már lassan éreznie kellene mi az, ami érdekli és abban az irányban elindulni, mert ha tudja, hogy ezt szeretné csinálni, akkor képes ezeken a mélypontokon továbblendülni. Ezt kellene megérteniük és ennek fényében kéne végre eljutniuk odáig, hogy nem csak sodródnak az árral, hanem a kezükbe veszik az irányítást.

Mert az egyetem nem érdekes. Az egyetemen 90%-ban (tisztelet a kivételnek) hatalmaskodó, tudálékos, barmok oktatnak, akiket egész életükben tapostak, és most, hogy van rá lehetőségük, ők tapossák a diákokat. Nálunk a tananyag 80%-a teljesen értelmetlen, soha a büdös életben nem fogom használni a szakmámban, vizsga előtt bemagolom, és pár hónap múlva már nem is emlékszem semmire.

A középsuliban még "bármi lehet belőled". Az egyetemen már elindulsz egy irányba, ami az egész későbbi életedre hatással lehet. Könnyen lehet, hogy diplomás munkanélküliként végzed. (És a közhiedelemmel ellentétben nem csak a bölcsészkaron, kedves mérnökök, vissza lehet venni az arcból). Ettől is megijedhetnek sokan, ezért váltanak szakot, nem végzik el stb.

A bolognai rendszer majdnem teljesen szétba**ta a közösségeket, nincs egy "osztály" ahová bejársz, ahol megvan a helyed. Beülsz egy előadóba 80 másik emberrel, akik közül alig ismersz valakit. Műveltségi területek, szakirányok, folyamatosan szétszedik a diákokat. Ennek következtében inkább kisebb "klikkek" alakulnak ki, mint egy valódi együtt tanuló, gondolkodó közösség. Aztán a stressz, a hovatartozás hiánya miatti rivalizálás szétszedi azokat is szépen lassan, jó ha marad 3-4 ember akivel jóban vagy. Kérdezz meg egy 50 körüli embert, hogy milyen volt egy egyetemi közösség régen...

Szóval az egyetem egy nagy szívás, megértem ha valaki nem akarja csinálni. Én is rühellem, de hál' Istennek a modern pszichiátria már remek készítményeket forgalmaz, amivel ki lehet bírni "fiatalságom legszebb éveit"...