Olyan lelki defektus amit lehetetlen leküzdeni?

Az a családi mintám, hogy nem vagyok szerethető, nem szeret engem senki. Két megoldási módom van rá,az egyik az elkerülés (tehát otthon üldögélek egyedül, hogy ne kelljen szembesülnöm azzal, hogy tényleg nem fogadnak el az emberek), vagy ha mégis társas szituációkba kerülök, akkor minden embernél úgy indítok, hogy engem ő alapvetően nem szeret, és meg kell nekem küzdenem a szeretetéért, el kell fogadtatnom magamat. Alámerülök a másik embernek. Azt mondom amit hallani akar, úgy viselkedem, ahogy elvárják. Nem adom önmagamat stb. De emiatt egy barátot sem tudok szerezni, mert az emberek érzik azokat a hatalmas gátlásokat. Így a végeredmény megint ugyanaz: egyedül vagyok. Tehát folyamatosan megerősödik ez a sémám, hogy én tényleg nem vagyok szerethető, hiszen egy barátot/párt/havert sem tudok szerezni. Nagyon egyedül vagyok. Az a kép él bennem hogy az ember élete során magányos,senkire nem támaszkodhat, egyedül kell megvívnia a harcait, de nem a társért, hanem más dolgokért. Mert társam semmiképpen nem lesz. Soha nem tapasztaltam azt meg, hogy valaki támogat, segít egy feladatban, hogy előre tudjak lépni.

(Talán a pszichológusom az egyetlen ilyen ember. De ugye neki is fizetek ezért...) Mindennek tudom fejben az okát, és tudom milyen szituációban én miért reagálok és érzek úgy, ahogy...de az érzést nem tudom megváltoztatni. Azt, hogy engem egyszerűen nem lehet szeretni. Hiszen nagyon példám sem volt rá az életben, se családban,se párkapcsolatban, barátokban is csak ritkán.

Mit tehetnék?:( Tini sem vagyok már.

L