Szociális fóbiám van? Vagy mi a bajom?

Óvodás koromban kezdődött ez az egész. Mostanáig nem foglalkoztatott a dolog, de egyre gyakrabban kezd bennem felmerülni a kérdés, hogy mi lehet a bajom.

Szóval... mikor beírattak a szüleim az óvodába, nagyon stresszes voltam. Nem voltam hajlandó egy gyerekkel sem barátkozni, nem játszottam senkivel, nem ettem egésznap egy falatot sem, sőt még csak le sem ültem. Egész nap álltam a sarokban, rágtam a szám, féltem, utáltam köztük lenni, pedig nem piszkáltak, sőt barátkozni is próbáltak. Szinte mindennap hánytam, pszichológushoz kellett járnom. De az sem segített. Ott azt mondták, nem értik mi lehet a bajom: hisz egész okos lány vagyok. Na mindegy, olyannyira nem segített semmi, hogy alig jártam oviba.

Általános iskolába már nagyjából fel fogtam, hogy nem csinálhatom azt, mint az oviba. Itt már leültem, nem voltam olyan szégyenlős. De utáltam iskolába járni, itt sem nagyon beszélgettem, csak pár szót, ha keresték a társaságom. Idővel ki is közösítettek, nevettek rajtam, hogy nem beszélgetek meg stb... így ment ez egészen 8. osztályig.

Most középsulis vagyok, 9.-es, már egyáltalán nem vagyok szégyenlős, van néhány barátom, de velük sem vagyok szoros barátságban. Jobban szeretek általában egyedül lenni, inkább csak a tv nézés és a telefonozás érdekel. Ha nem tudok telefonozni, nagyon dühbe tudok gurulni. Könnyen fel lehet idegesíteni, olyankor tépem a hajam, üvöltözöm mindenkivel, ütöm a combom, sírok, sikoltozom... Múltkor egy tincset kitéptem a hajamból, és lemartam az arcom... Utálom, ha megölelnek, nem köszönök ha bemegyek egy boltba, nem szeretek idegen emberekkel beszélgetni, nem tudok sokáig szemkontaktust tartani, utálom, ha találkozok a szomszédokkal, mert akkor köszönni kell... Sokszor nem is köszönök. Nem bunkóságból csinálom ezt, csak egyszerűen frusztrálva érzem magam... Egyedül félek az utcán, az iskolából hazafele jövet úgy érzem, mintha követne valaki..

15/L, köszönöm akinek volt türelme végig olvasni, a válaszokat pedig előre is köszönöm!