Borderline személyiségzavarral kezeltessem magam, vagy majd 'kinövöm'?

Nem a szüleim neveltek, így elég nehézkes és komplex gyerekkorom volt, ha anyámmal voltam az ő palijánál éveket akkor az is egy másik arcom volt, vagy ha apámnál a nőjével akkor az is, de alapvetően mindkét oldalon megvolt az alkohol-téma. Nagymamám 7 éves koromban vett magához, így megint egészen más volt a felállás.

Nemrégen beszélgettem életem harmadik pszichológusával aki végül már nemcsak bólogatott mint az előző kettő, hanem szorgosan is firkálgatott valamit, majd megállapított nálam egy ilyen borderline-t. Pszichiáterhez is járok antidepresszánsért, de mindenki csak a nyugtatóját akarja rám tukmálni amitől általában csak bőgök a hatóidő alatt és úgy érzem magam mint egy izomsorvadt nyugdíjas...de a cipralex 20mg-ről már 2 hete letettem, kettéhasadt tőle már a fejem és borzalmas pánikbetegséget hozott ki belőlem 3 hónapos kúra után. Mégis mit tehetnék? Mindenhez lenne kedvem, de végül is semmit nem csinálok, vagy semmit nem fejezek be, mert rám tör a melankólia meg az unalom(!)

Sokan baszogatnak is, amiért nem vagyok képes beleélni magam filmekbe, nincs is rosszabb program annál mint filmet nézni!

(régebben rengeteg krimit olvastam, de rájöttem hogy időelbaszás, hiszen mindegy mennyire éltem át a könyvet, a végén úgysem emlékeztem egyikből sem semmire - ez is tuti valami borderline amnézia...)

Verseny kerékpároztam másfél évet, de nem segített és a

kitartásból már csak szenvedés emléke maradt meg azokról az időkről. Horgoltam, de vagy ezer megkezdett dolgot nem fejeztem még be, egyszerűen kiégek mindenből!

Mániákusan keresem az olyan helyzeteket, ahol produktívnak tudhatom magam, de ez az érzés sem tart sokáig...mi a francot csináljak? Ez az állapot már 6 éve fennáll az életemben és nem hagy nyugodni! Sok emberre rátapadtam a problémáimmal,ami újabb problémákat szült, hogy kinek van elege belőlem és kinek nincs, de most már torkig vagyok ezzel az ún. állapottal, és én szeretnék pontot tenni az i-re gyógyszerek és pótszerek nélkül! Nem akarok ilyen hülyeségekkel az életbe belecsöppenni...

Miért vagyok ÉRZELMILEG olyan szinten, mint egy monotónia-munkás 56 éves korára, akinek már -sarkítva- egy doboz tej kinyitása is kínszenvedés?

UI: szívesen beszélgetnék egyébként hasonló cipőben járó emberekkel; tapasztaltakkal, szenvedőkkel és gyógyultakkal egyaránt!

20/L