Nem tudok mit kezdeni ezzel az iszonyatos bűntudattal párosult depresszióval. Esetleg valami tanács?

Soha senkivel nem beszéltem erről úgyhogy lehet zavaros lesz ahogy leírom vagy csak egyszerűen érdektelen a számodra a sztori, mindenesetre lehet hogy nekem segít valamennyit hogy leírom, nem tudom...

12 évvel ezelőtt december 24-én miattam került kórházba a nagyapám (az egyik legjobb ember akit valaha ismertem), többé nem jött haza. Miattam halt meg.

Éppen náluk voltunk édesapámmal, segítettünk feldíszíteni a nagyszülők karácsonyfáját, közben nagyapám elment a közeli boltba kalácsot venni. Korábban esett a hó, de megolvadt, majd visszafagyott, úgyhogy a járdák jegesek voltak ott ahol nem takarították el a havat korábban.

Édesapám megkért, hogy menjen ki nagyapám elé a sarokra, segítsek neki nehogy elessen visszafelé a szatyrokkal. Én csak húztam a számat, nem emlékszem miért de nem volt kedvem kimenni, úgy gondoltam teljesen értelmetlen, miért ne tudna egyedül hazajönni? Inkább díszítettem volna tovább a fát. Hamarosan édesapám ideges lett, mert nagyapám még mindig nem érkezett meg, ezért elindult a bolt felé megnézni, hogy mi történt. A sarkon talált rá, elesett, ott ült a fagyos járdán, eltörte a combcsontját. Édesapám egyből mentőt hívott, bevitték nagyapámat a kórházba, két hónapig bent volt, végül március elején meghalt.

Ha kimegyek elé, akkor nem esett volna el, nem töri össze magát. Miattam halt meg. Azóta erről nem beszéltünk senkivel a családban, de engem azóta is nyomaszt, elemészt, különösen december idején. Ráadásul jelenleg külföldön vagyok teljesen egyedül, úgyhogy most még kegyetlenebb ez az érzés. Nem tudok vele mit kezdeni.

Nem tudom, hogy erre milyen választ várok, talán nem is várok semmit. Ahogy leírtam a sztorit kisírtam magam, még sose meséltem el így egyben az egészet senkinek. Ha végigolvastad, akkor köszönöm.