Ki kapott olyan múltbeli (fiatalkori) sebeket, aminek következtében többé kevésbé megsérült az énképe?

A faterom full alkesz volt láncdohányos és a piálásba halt bele.Anyámat egyszer próbálta megütni de az se jött össze.Én még a látványát is utálom az üvegnek és a cigisdoboznak a belső körömbe is csak tisztafejű embereket engedek be de nem szólok bele mások életébe nem ítélkezem mindenki úgy teszi tönkre vagy helyre az életét ahogy akarja.Nekem is meglehetnek az elvárásaim önmagammal és másokkal szemben.Aztán egész kamaszkoromban a külsőm miatt csúfoltak semmit nem tudtam tenni ellene max annyit hogy hasonló stílusban visszaszoltam és egy idő után abbahagyták mert nem volt élvezetes hogy nem keseredek el látványosan de belül fájt.Az ember felnő és rájön mi az igazán fontos.Persze egy külsőségekkel telített világban élünk és én most se tartom magam egy matyóhímzésnek de mindent megteszek hogy mutassak valahogy és akinek nem jövök be az vagy kikerül ha nem akkor tehet egy szívességet.Én megbékéltem magammal és a világgal a saját utamat járom én irányítom az életemet és nem hagyom hogy beteglelkű emberek belerondítsanak.Vannak emberek akiket tisztelek az ilyenek véleménye számít akiket nem tartok sokra az mondhat bármit lepereg.Miután én eleget kaptam másoktól tudom ez mivel jár így nem bántok másokat mert ha segíteni és jót tenni nem tudok akkor kárt sem teszek viszont a türelmem egy kicsit véges lett így javarészt úgy válaszolok és bánok az emberekkel ahogy ők szolnak hozzám vagy bánnak velem.A mottóm:mindenki azt kapja ami jár neki amit kivívott magának, ha ezt megérti fejlődőképes ha meg nem akkor az ő baja de legalább tudni fogja kit kell kikerülnie.Fontos hogy az ember felismerje az értéketit de ez nehéz és nem megy mindenkinek olyan simán néha hosszú utat kell bejárni és valljuk be:némi ész is kell hozzá.Én megtanultam becsülni magamat mert rájöttem ha nem is vagyok tökéletes rossz ember se vagyok és a hibáimmal nem ártok senkinek.Ennyi.Téged mi sebzett meg?

Első vagyok:hát pontosan ugyanezt írhatnám le magamról nálam is idegösszeroppanás pánikbetegség bogyók ugyanezek miatt.De pont ez döbbentett rá hol hibáztam el ma már nagyon sok dolgot elengedek a fülem mellettt sok mindenen átlépek megtanultam megvédeni magam és mindig elgondolkozom azon hogy az adott probléma megéri e az idegeskedést mennyiben változtat az életemen mennyire fontos és egyáltalán az az ember aki ezt okozta az én szememben mennyit ér.Ma már csak az fontos hogy én jól érezzem magam a külvilágot néha kizárom, ha nem muszály nem keveredek vitába igyekszem humorral elütni a problémát ha az ember tud egy jót röhögni és önmagát és a problémáját kívülről idegen szemmel nézni az sokat segít. Én megyek amerre nekem tetszik nem kell mindent mellre szívni mások is csak magukkal törődnek.Ma már sok mindenki véleményére nem adok.A saját tartásom a mérce.Másrészt igyekszem megérteni másokat hogy jobban kommunikálhassak velük és magam hozzáálását is jobban elősegítsem.Nyilt vagyok az emberekkel amíg nem bántanak érdeklődöm irántuk ezt értékelik és másként állnak már hozzám is.

En is megserültem lelkileg gyerekkoromban. Lassuk csak. Alltalanos iskola elsö osztalyatol a hatodik osztalyig mindenki utalt. Kivetel nelkül, meg az ugynevezett legjobb baratn öm is szinte allandoan megbantott a ketszinüsegevel. Piszkaltak, gunyoltak, es nem csak a diakok, de a tanarok is. Otthon sem volt jobb a helyzet. QAnyam jo volt hozzam, es a batyamhoz. Apam viszon borzaszto agressziv volt. Nem ivott ö jozanbolond volt. Tizenhat eves koromig azt neztem, hogy nap mint nap üti veri a batyamat, es volt hogy en is kaptam. Olyan is volt, hogy anyu az utcara ment segitsegert, mert felt, hogy apam agyonver minket. Rendszeresen azt hazudtam az osztallytarsaimnak, hogy elestem a biciklivel, azert szakadt fel a szemöldököm, vagy raestem egy köre azert faj, es lila a bordam stb... 16 evesen rafogtam apamra a konyhakest, amikor elöször eletembe megütötte anyamat. Akkor leallt, es engem, es anyut többe nem bantott. Batyam elköltözött. Ekkor volt hat eves az öcsenk, öt sohasem bantotta.Nagyon bizalmatlan tini voltam. Tipikus rokkerlany feketet vettem fel csak, de soha senki nem lathatta rajtam, hogy baj van. Nem mutattam. Összejöttem az elsö szerelmemmel. Nagyszerünek igerkezett a dolog, ö 24 volt, en nagyon nagyon szerelmes. Alig voltunk par honapot együtt, jött a hir, hogy balesetben meghalt. Ez mar annyira fajt, hogy szinte lehetlennek tünt feldolgozni. Bulik, alkohol, es ami a legrosszabb, eröszak. Bantottam magam. Pengevel kessel, cigit elnyomtam a börömön, atszurtam a venm, mert akkor ugy ereztem nem erzem a lelkem hogy faj, ha a testem faj. Korhazba kerültem, mert begyogyszereztem magam, es majdnem leallt a vesem. Szoval rossz volt. M;indigis kövers voltam emiatt is folyton bantottak. Ekkor extrem modon lefogytam. Anyu lelkidokihoz akart küldeni, de en nem tudtam beszelni a dolgaimrol. 18 eves koromban otthagytam a sulit, es elmentem melozni. Kemenyen csak az erdekelt, hogy kell a penz, mert a magam ura akartam lenni. Jo hatassal volt ram ez a valtozas.Rengeteget sirtam ebben az idöszakban, es versekben irtam ki magambol a fajdalmat. Aztan eldöntöttem mit szeretnek igazan. Apolonönek tanultam, es dolgozom benne. Rendkivül jo erzes, hogy segithetek masokon, hogy könnyebb neki alltalam. Es rajöttem, hogy nalam sokkal szerencsetlenebb emberek is vannak, akiknek mar nem eleg az ami nekem, hogy elfogadja önmagam nekik mar rank is szüksegük van, hogy elfogadjuk, es szerssük öket. Most jo par eve hihetetlenül elegedett, es boldog vagyok. Van egy ferjem, egy gyönyörü gyerekem, es minden nap ereztetem, es mondom nekik, hogy szeretem öket, ameddig csak lehet. Meghalni könnyü. Elni nehezebb.