Minek kell elni ha ennyire nem szeret senki es mindenkinek rossz velemenye van rolam?

Az önutálatod gyökerét lenne érdemes megkeresni, mert szerintem az a problémád alapja. Ha azt sugárzod magadból, hogy te egy "szar ember" vagy, akkor a többiek is úgy fognak viszonyulni hozzád. Miért gondolod magad szar embernek? Azt írod a többiek "kedvesek", te miért nem vagy az? Mit jelent az pontosan, hogy "rossz" vagy? A szülői visszajelzés nagyon fontos, ha anyukád ezeket a negatív dolgokat kommunikálja feléd, azt hajlamos vagy elhinni, hiszen ő az aki a "legrégebb óta ismer", sőt az életet és tőle kaptad. De ettől függetlenül nincs igaza. NINCS olyan, hogy szar ember. Tévúton járó, gödörben lévő emberek vannak és a hibás döntéseik. Azt írod, hogy a többiek "bántanak", ez pontosan mit takar?

Nagyon átérzem a problémádat én is jártam már ebben a cipőben. (És azóta végzett pszichológus vagyok). Ha válaszolsz a kérdéseimre lehet, hogy tudok tanácsot adni, persze nem akarom neked osztani az észt, de hátha tudok segíteni. :)

Ja, és egyáltalán nem vagy szánalmas, nagyon bátor dolog, hogy megosztod a "világgal", hogy bajban vagy. Mi meg (pszichomókusok) azért vagyunk, hogy megfejtsük ennek a bajnak az okát.

(előző voltam megint)

A földi élet tanuló terep. Minden gyakorolható, van, ami könnyebben, van, ami nehezebben. De muszáj. Ami feladatokat kapunk, okkal kapjuk. Egyszerűen csak tanulj, amiből csak lehet és korrigálj. A legtöbb ember inkább hátrafele halad, mert azt hiszi, avval jár jól. (Pedig az csak rövidtávú előny nekik, ha "rugdosnak", de az évtizedek során ezáltal (is) egyre jobban ráfizetnek.)

Te viszont javítani akarsz magadon, ez óriási pozitivum önmagában nézve! Persze nem elég a sikerhez önmagában, de nélkülözhetetlen ahhoz!

Ami hátráltatja a folyamatot: a túlzott önbírálat, hosszas tépelődés, stb. Természetesen egy szintig fontos, hiszen a másik véglet (érzéketlenség, önhittség, beképzeltség, stb) sem ideális a fejlődéshez.

Írtál panasz pl saját magadra. Ennek jó oldala, h van önkritikai érzéked. Már ha tényleg valós hibáidról írsz, és nem pusztán elhiszed, amit mások mondanak rólad.

ALAPVETŐEN ÉS TÖBBNYIRE FÜGGETLENÜL GONDOLKOZZ, JAVASLOM! NE MÁSOK BEFOLYÁSOLJANAK! Minimálisan persze fontos meghallgatni mások véleményét is, de túlnyomórészt magad gondolkozz a dolgokról, másokról és önmagadról! Az önismeret és önfejlesztés a kulcs a létezéshez! (És a türelem mindehhez.) Megzavarhat, ha túlzottan és többnyire mások véleményeire figyelsz...

Ami hibát észreveszel magadban, és javítani szeretnéd, ez is egy gyakorló folyamat, h újra és újra kontrollálod magad. Tehát ha nem sikerül, próbáld újra. Tök mindengy, h évekig, évtizedekig tart - az élet erre van! Persze nem cél elnyújtani az önkontroll sikerének időpontját a távoli jövőbe; igyekezz persze, de ne görcsösen, és ne szegje kedvedet, ha elrontod. Ha 10x elrontod, hát 10x. Ha 100x, akkor jobban szedd össze magad, de legfeljebb 101-edszerre is megpróbálod. Ha megint hibázol, megint javítod. Ennyi. Megértelek, h lelohaszt, de végtelen edzés, gyakorlás - minden itt a Földön. Tehát felesleges ezen túl sokáig sopánkodnod.

Amikor 1 éves voltál, elestél, felálltál, majd újra elestél, megint felálltál. Addig csináltad, míg alapvetően meg nem tanultál járni. Sokat tanulhatunk lényeges dolgok terén a pici gyermekektől. Nekik még természetes, h végtelenségig gyakorolnak, és nem azt nézik, hogy na most akkor célba értem-e?

A FOLYAMAT a lényeg!

Gondolj bele, 20 évesen, 40 évesen, 60 évesen is elesünk NÉHA. Okulunk megint ,h pl talán figyelmetlenek voltunk? Stb. Aztán igyekszünk megint még jobban ügyelni. Ha meg csak ez szintig megy, pl valami testi hiba okán, akkor meg azt a szintet tartani ideális, esetleg ha lehet, azon is túltenni. De ha csak egy szintig megy, de az egyben a lehető legjobb szint a körülmények, lehetőségek miatt, akkor az is elég jó.

Gyakorolni és tanulni - a végtelenségig! :) És keresd azt is, másoknak hogyan tudsz valódi örömet okozni (nem függést!), elvárás nélkül. :) (Adott esetben persze elfogadhatod, amit adnak neked és amennyiben hasznát is veszed.) Valamint önmagad számára is keress örömöt mindeközben. És gyakorold tehát azt is, mind ritkábban bánts meg mást - pl lehetőleg minden cselekedeted, megszólalásod előtt gondolkozz 2-3 másodpercet legalább, megfelelő lépés lesz-e az.

Na, az első válaszoló vagyok megint:

Számít az valamit, hogy valaki téged "elmond mindennek"? Ha én azt mondom rólad, hogy te egy sárgarépa vagy, attól nyilván nem leszel az. Amikor az ember önértékelése alacsony (nekem is az volt sokáig) akkor értékelődik fel ennyire a többiek véleménye, hiszen onnan várnánk a segítséget, a megerősítést, hogy értékes emberek vagyunk. Ha ennek az ellenkezőjét kapjuk, az nagyon tud fájni, ezt értem. Mivel múltidőben beszélsz az édesapádról, feltételezem, hogy már (így vagy úgy) de nincs jelen az életedben, és az is kiderült, hogy ő egy negatív példa. Kérlek ne vedd az édesanyád elleni támadásnak, de én azt gondolom, hogy ezzel, hogy "olyan vagy mint apád" a saját felelősségét igyekszik hárítani, hiszen ilyenkor egy szülőnek nem az a dolga, hogy ítélkezzen, hanem hogy támogasson téged, hogy kimássz a bajból. Genetikailag is öröklünk dolgokat, de leginkább viselkedésmintákat sajátítunk el, elsőként nyilván a szüleinkét. Azt meg tudod fogalmazni, hogy pontosan mi az amiben ennyire nem szeretnél hasonlítani az édesapádra?