Az nagy baj hogy én egyáltalán nem bánom azt, hogy majd egyszer én is meghalok?

Voltam kritikus állapotban, akkor attól féltem, hogy a testem majd a hullaházba kerül, és mi van ha valahogy ezt látni fogom, meg mi lesz a rokonaimmal ha látják, meg ha elvesztenek, meg nagyon dühös voltam, mert azt gondoltam, alig éltem valamit, azt is rossz körülmények között.

Attól féltem még, hogy nem lesz mellettem senki amikor meghalok.

Megcsapott a kórházban az őszi szellő, azt gondoltam, hogy én még akarom ezt az érzést érezni, ez annyira jó.

Az ablakomhoz közel cinegék fészkeltek, és azon szomorkodtam, hogy ez a madár lesz az utolsó madár amit láttam.

Nem a haláltól féltem, hanem az ismeretlentől.

Eleve van éjszakafóbiám, az még jobban felerősítette ezt az érzést. Volt, hogy olyan gyorsan kezdett el dobogni a szívem a kétségbeeséstől, hogy pánikrohamom lett tőle és fulladtam.

Fura dolog a halál közelében lenni. Nagyon fura érzés. Amikor már csak életveszélyes állapotban voltam, jobban kétségbeestem, mert akkor enyhültek a fizikai panaszaim kevésbé szenvedtem és jobban azon gondolkoztam, hogy most mi lesz. De azt hiszem, az egészet valahogy eltoltam magamtól, kicsit mintha nem is én lettem volna ott, és próbáltam, amikor tudtam poénra venni mindent, mert úgy elviselhetőbb volt.

Igazságtalannak éreztem, úgyhogy inkább életben maradtam. Meg mert jól reagáltam a kemoterápiára.